Elisa Von Altmark - Bismarck-Chan

Élmény: Gyakorlati órák

Miután Jetwing végzett velünk az első gyakorlati órán az osztály úgy vonult Fau Recovery-hez, mintha a frontról jött volna vissza. A többség sántikált, de legalább lihegtünk. Csoszogva fújtatva, nyöszörögve vergődtünk az ispotályba. Voltak könyebben sérültek, köztük én, és voltak elesettek, mint Daiki. Amit kapott azt lehet jobb is hogy eszméletlenül vészeli át. Egyetlen gond van ezzel. Az osztályból ő a legmagasabb így komoly gondokat okoz, hogy úgy szállítsuk, hogy nem ér le valamije a földre. Ha másról lenne szó rá traktálnánk a dolgot. Engem is eltudna úgy cipelni, hogy a lábam nem éri a földet. De őt.... Mint valami orjás polip ami nem fér bele a serpenyőbe...

Két napig a gyakorlati órát emlegettük fel. Kisebb nagyobb örömmel. Annak függvényében, ki mennyire aratott sikert. Jómagam nem voltam teljesen elégedett a teljesítményemmel. Mosolyogva fogadtam az elismerő szavakat de nem kérkedtem a dologgal. Ha sértetlenül értem volna be a célba az már ok lett volna a kérkedésre. De nem így történt, tehát pont ellensúlyban volt az egóm és az elvárásaim.

Sziklás terep:

Eljött végül a következő gyakorlati óra. Mindenki teljes felszerelésében. Én is kaptam azóta új lábbeliket és harisnyát. A terep most egy hatalmas sziklákkal, szakadékokkal, hegyekkel borított terület volt. Most sem kaptuk meg az összes chekin pontot. Az első komoly akadályt egy szakadék jelentette. Veszedelmesen mélynek tűnt. Vékony sziklák tornyosultak amiken keresztül át lehetett jutni. A többség azokat is használta az átkeléshez. Én úgy döntöttem, hogy testhezállóbb lenne egy nagy ugrással átérni a túloldalra. A szakadék szélére guggoltam és ahogy elrugaszkodtam egy töltetet is kiengedtem. Megint nem sikerült úgy repülni ahogy terveztem, de elég magasra kerültme ahhoz, hogy legyen időm szépen fokozatosan korrigálni. Igaz akkor már leszálló ágban voltam a túloldalra. A landolás pedig sokkal simábban, ment mint az előző órán. Nem volt zökkenő mentes, de az az apró zuttyanás már térdből megoldottam. Elégedetten néztem hátra majd siettem a ponthoz. Onnan szintén átirányítottak egy másik helyre. Egy szakadék mélyére kellett lejutni. Megkaptuk a magasság különbség adatokat a PDA-n így volt alkalmam egy gyors számítást végezi, mielőtt egy elegáns mozdulattal előre nem léptem, hogy függőlegesen zuhanni kezdjek. Kezeim és lábaim feszültek a bennük tengő energiától. Minden porcikám megfeszült és számoltam a másodperceket. Néhány méterre a föld fölött kiengedtem a négy töltetet. Fogcsikorgatva, minden izmomat megfeszítve próbáltam észnél maradni a rám ható erők miatt. Fel is üvöltöttem hangosan. Ilyenkor az ember képes átlépni a határait. Ahogy a nyomás csökkent, lassan apránként megkönnyebbültem. Lenéztem de a sötétben nem láttam jól, hogy egy elég komoly krátert alakítottam ki magam alatt. A földet érést a bokám bánta. Padlót fogtam. Átverekedtem magamat ülő helyzetbe. Mélyeket lélegezve próbáltam továbbra is megtartani a hideg véremet és nem tudatosítani a fájdalmat. Azt még elnyomta az adrenalin és tudtam, hogy csak addig van időm ezt rendbe hozni. Egy hirtelen mozdulattal helyére rántottam. Eleinte csak sziszegtem de csak felharsantam üvöltve a fájdalomtól. Kicsit pihentem majd féllábon ugrálva és fokozatosan vissza terhelve a másik lábra elbicegtem a chekpontig.
Makoto mindenkinek kiosztott két egymáshoz kötözött zsákot amit ezúttal a megmentendő embereket szimbolizálta. Mindenkinek a saját súlyához arányosan illő tömeget kellett a felszínre vinni. Nagy sajnálatomra a járható ösvényen ami a hosszú és lassú út volt, nem járt serpa meg semmi. Még csak egy öszvér vagy láma sem... Vissza battyogtam a kráterhez amit kreáltam az előbb. A távoli felszín fényeit bámultam és közben számolgattam, becsültem. Az egyértelmű volt hogy a jobb lábamnak lőttek. Ha bele pusztulok se tudok vele lövést leadni. Elég hamar kimatekoltam, hogy nagyjából mennyire lesz szükség. Annyi még volt bennem. Két kezemet a föld felé nyújtva tartottam, izmaimat megfeszítettem és kézből lőttem ki magamat. Sokkal stabilabban repültem fölfelé, mint amikor lábból lövöm ki magam. Féllábbal nem akartam lökést adni mert még kettővel is hajlamos vagyok megpördülni. A távolság és az ellenerő nagyjából megegyezett a múltóraival, egyedül a pálya szöge volt más. Konkrétan függőleges. Többször is rá kellett segíteni, mint számoltam. Az utolsó löketet pedig fogcsikorogva tudtam leadni. Fájós bokám miatt kissé szerencsétlenül értem földet. Talpon maradtam de szentségeltem ahogy németül kifért. Kezeim ökölbe szorulva, mint két karom gőzölgött. Égtek az izmaim, a hegeim, a bokám sajgott de felértem. Amenynire csak tudtam lebicegtem az utolsó pár métert. Csippantottam a PDA-t és leadtam a súlyokat. Az emberünk megmenekült és még túl is élte.
Ezen a napon is sikerült félholtan vánszorogni Recovery Girlhöz némi gyógyulás reményében.

Erdős Terep:

Izgatottan vártuk, hogy ezúttal mi lesz a feladat. Én sajnálattal vettem tudomásul, hogy egy hatalmas erdőben fogunk ma gyakorolni. Az előző órai terepekhez képest az én quirkem itt elég korlátozottan használható. A sok fa, a szűkös terület. Nem valószínű, hogy nagyon lesz lehetőségem röpködni. Pláne úgy, hogy ne irtsam ki közben a fél erdőt. Ezt ki is emelte Jetwing, hogy a lehető legkisebb kárt kell tennünk az erdőben. Nem is értem miért rám nézett... Najó valójában sejtettem. Megfordulta fejemben, hogy egy-két lövéssel ösvényt vágok az első chekpointhoz. Nem estek túlzásba. Egy hegyvidékes, erdős terepen kellett eljutni ugyan azon az útvonalon. Valami kemény túra útvonal lehetett mert ösvény az volt taposva. Ezen a terepen nem remekeltem. Az állóképességem és a felszerelésem sem volt alkalmas erre a túrára. Egyedül a folyón való átkelést tudtam könnyedén venni. Ennek köszönhetően rengeteg időt spóroltam. Az ösvény nagy kerülővel ment el hídhoz és a túloldalt ebből a magasságból haladt tovább. Se sziklák nem álltak ki belőle, se fák nem lógtak keresztbe. Semmi kapaszkodó vagy fix pont nem volt. Csak a maga húszméteres átmérője és erős sodrása. Jobbra balra tekintve gázlónak se volt nyoma. Meredek partja pedig tovább nehezítette a meder megközelítését. Úgy döntöttem egy árvíz önmagában nagyobb kárt tesz mint, amennyit én most tervezek. Átlőttem magam a túloldalra. A landolás zökkenő mentesen sikerült. Egy bukfenc után már futottam is tovább. Magam is meglepődve, hogy mennyivel jobban sikerült, mint az eddigiek. Az ösvényne haladva örömmel konstatáltam, hogy vissza kerültem az élmezőnybe de ahogy az út tekergett, emelkedett, süllyedt úgy maradtam le egyre jobban. Ahogy közeledtünk a célhoz úgy döntöttem kockáztatok.
megkíséreltem magam kilőni a fák fölé, onnét pedig egy másik lökettel a cél felé taszítottam magam. A landolásra azonban nem emlékszem. A fák közé érve egy vaskosabb faágat sikerült elkapnom fejjel. Másnap tértem csak magamhoz, enyhe agyrázkódással. Mondták, hogy lefele jövet nagyjából az összes faágat sikerült közölnöm. Ez mentett meg attól, hogy a földbe csapódva akkorát nyekkenjek amit még Recovery Girl sem tud rendbe hozni. Pihenésre ítéltek. Emiatt sajnos ki kellett hagynom a csütörtöki gyakorlatot. Megint a városban volt megtartva. A feladatok ugyan azok voltak. Ahogy a rákövetkező sziklás terepen és az erdőben is.


Ez a három helyszín váltakozott. Alkalmanként itt-ott megcsavarták a feladatokat nehogy úgy éreztük, hogy túl könnyű. Fejben ha mindenki nem is de én igyekeztem beosztani az erőmet, de a váratlan események miatt mindig kellett egy kis tartalékot hagynom.
Lassan eltelt az a másfél hónap amit Jetwing ígért. Az utolsó kör volt mindenhol a legnehezebb. Akkor már kevésnek bizonyult az energia tartalék. Mindenkit a tűrés határáig feszegettek. Ezek voltak azok az órák amikor a mentésnél tényleges sérülteket kellett kimentenünk és ahhoz, hogy sikerrel járjunk a határainkat kellett feszegetni ha a csúcson akartunk maradni. Én pedig ott akartam lenni. Át kellett lépnem a határaimat, túllendülni a fáradtság érzeten és a fájdalmon. Eltűrni az égető érzést és a feszítő fájdalmat amit a Quirkem túlhasználása okoz. Még egyet és még egyet és akár még egyet kipréselni magamból, ha a feladat megkívánta. Az utolsó héten mind a három terepen osztályoztak. Hétfőn a Városban voltunk, Szerdán a sziklás terepen és pénteken futottunk neki az erdőnek. Aznap reggel nehezen keltem, éreztem is magamban a fáradtságot de nem foglalkoztam vele. Egy-egy lövés mintha többet vett volna ki belőlem mint ezelőtt és nagyobbat ütött vissza. De összeszorított fogakkal tűrtem. Tűrtem egészen addig míg be nem értem a célba. Fáradtan csapzottan de mosolyogva kihúztam magam.
-Na skacok ez a PLUS ULTRA…
Biccentek hátra a páylára, majd mosollyal az arcomon, tisztelegve dőltem el, mint egy partvis…
A gyengélkedőn volt időm elmélkedni az osztályzaton. Nem voltam elégedett vele de megtettem mindent és még sokkal többet is, mint tudtam. Úgy véltem ez volt az egésznek a célja, hogy megtapasztaljuk, milyen érzés túllépni a határainkon és hogy mennyivel érdemes túllépni azt.