Natsuki Hikaru

Go down

Natsuki Hikaru

Témanyitás by Natsuki Hikaru on Vas. Márc. 11, 2018 6:22 pm


Játékmód típusa: Normál
Név: Natsuki Hikaru
Becenév/Hős név: Tsuki-onna
Nem:
Foglalkozás: Diák
Kor: 14
Osztály-évfolyam/specializáció: Előkészítő tagozat

Kinézet: Nagyjából százhatvanhat centiméter magas és ötvenöt kilogramm. Hosszú narancssárga hajzuhatagát általában kiengedve hordja, de gyakran előfordulnak nála egyéb, átlagosabb hajviseletek is, mint például a lófarok, a hajfonat, vagy az eddig felsoroltak érdekes turmixa. Nem szeret kiegészítőket hordani hajkoronájában, így a hajgumikon kívül többnyire más nem is található benne. Bőre hófehér, nem jellemző rá a lebarnulás, vagy a napbarnítottság. Sárgás, mandula alakú szempárral rendelkezik, melynek árnyalatai gyakran változnak egy napszakhoz, vagy éppen egy évszakhoz igazodva. Ruházatát régebben a visszafogottság és a jellegtelenség jellemezte, ám most hogy önálló életet él, ez megváltozott. Sokkal jobban érvényesülnek benne ízlésének egyedi vonásai. Szereti a feketét, a fehéret, a szürkét, a narancssárgát, a citromsárgát és a pirosat. A szoknyát és a kivágottabb darabokat is előszeretettel hordja, a nőies és a kislányos darabok is egyaránt jól állnak neki. Lábbeliknél a csizmákat részesíti előnyben, hiszen azok védenek a leginkább minden esetleges hatástól. Sminkelni ritkán szokott, akkor is inkább csak az egyszerűbb dolgokkal tudja le az egészet, mint a szempillaspirál. Ha esetlegesen a helyzet megköveteli a rúzst, akkor a szájszínéhez legközelebbi árnyalatot választja, mert nem szereti (és talán nem is állnak olyan jól neki) az erőteljesebb színeket. Mindig van nála egy fekete oldaltáska, melyben a felszereléseit tárolja.

Jellem: Alaphangulata szinte mindig melankolikus, ám ezt általában igyekszik elrejteni a külső szemlélők elől. Nehezen kelti fel bármi is az érdeklődését és még annál nehezebben deríti jobb kedvre valami. A legtöbb külső hatást javarészt ignorálja, és csak megszokásból reagál rájuk valamilyen szinten, akár testbeszéddel, akár szavakkal. Ebből az állapotból többnyire csak nagyon extrém hatások szokták kilendíteni, ilyenkor előfordulhat, hogy az amúgy összeszedett és kimért nőből egy zavarodott, valamivel agresszívabb személy válik.
Nem mondható teljesen antiszociálisnak, de mégis sokkalta befele fordulóbb, mint az átlag. Szívesebben tölti az idejét könyvek között és egyéb magányosabb elfoglaltságokat végezve. Az alaptermészete kedves és nem is utálja zsigerből az emberiséget, de nem tartozik az örök hiperaktív napsugarak közé, akiknek minden személy egyszerre a barátjuk lesz. Ha elsőre érzéketlennek és bunkónak tűnne, az nem feltétlenül szándékos, vagy igaz. Sokkal jobban szereti a dolgokat logikusabb oldalról megközelíteni, semmint a szentimentális nézetekkel körbetapogatni azokat.
Konkrétabb céljai nincsenek, igazából a helyét keresi a világban, még akkor is, ha másoknak azt állítja, hogy ezt már rég megtalálta. Rövid távú, néha jelentéktelen célokat állítgat fel magának, ám hosszútávra még nem találta meg az igazi motivációját. Próbál erősebb lenni és fenntartani a tökéletes nő álarcát, miközben ő maga tudja legjobban, hogy messze áll ettől.
Világnézete labilis, nincsenek konkrét erkölcsi törvényei. Könnyedén veszi az élet-halál témát, amennyiben nem a saját maga életéről van szó. Együttérzést még csak színlelni is ritkán szokott, sosem értette, miért baj az, ha a gyengébb elhullik. Környezetében leginkább az erőt keresi, a megváltást és az útmutatást.
Alaptermészete nagyon kényes, a berögzült és betanult gondolkodási módja szerint él. Összességben tehát egy hatalmas nagy burokkal körbevett nőről van szó, aki a védőfalon belül csak egy zavarodott kislány, ám kívül egy határozott és erős nő képét mutatja. Hogy végül melyik énje fog érvényesülni és megtalálja-e valaha az igaz személyiségét, az még a jövő zenéje.

Quirk:

Név: Alternative Dimension
Típus: Emitter (aktív)
Leírás: Hikaru a képességének ébredésétől fogva kapcsolatban áll egy saját kis zsebdimenzióval, mely az adottságainak alapját képezi. Képes a dimenzióba bármilyen felületen kapukat nyitni, ahogyan akarattal be is zárhatja azokat. Az egyszerre megnyitható kapuk számát az irányítás szintje határozza meg (D szinten ez négy kaput jelent, majd szintenként kettesével növekszik a szám). Többféleképpen kihasználható ez a képesség, melyeket az idő folyamán a lány kitapasztalt. Első felhasználási módja a „tárolás”, miszerint képes a dimenzióba kisebb tárgyakat elrejteni, majd azokat szükség esetén megidézni. A tárgyaknak a közvetlen közelében kell lennie, legfeljebb egy méter távolságban. A megidézésük szintén csak ilyen távlatban lehetséges. A tárgyak nem lehetnek nagyobbak és súlyosabbak Hikarunál, valamint mindenképpen élettelennek kell lenniük. A második lehetőség a „menedék”, melynek köszönhetően a használó képes lehet átlépni a zsebdimenzióba, rajta kívül legfeljebb négy fővel. Az egyetlen szabály itt az, hogy a többi személy is csak addig tartózkodhat a dimenzióban, míg Hikaru is velük van. Ha a lány elhagyja a helyszínt, akkor a többieket is kiveti magából a képesség (az időtartam a kitartással növelhető, szintenként negyed órával, negyed órától kezdődően). A harmadik és egyben utolsó felhasználási módja az „utazás”, melynek köszönhetően lerövidítheti az utat A pontból B pontba. Ezt csak akkor teheti meg, ha egyedül lép be a dimenzióba, vagy legfeljebb egy emberrel. Ilyenkor a kijáratot bárhol megnyithatja, ahová a párhuzamos dimenzión belül elsétál, eljut. Tehát alapvetően a képesség nem használható teleportálásként, csak a külső szemlélőknek tűnhet gyors helyváltoztatásnak, ennek ellenére a lánynak ugyanúgy el kell jutnia arra a pontra, ahol ki kíván lépni a dimenzióból. Amennyiben van vele valaki, dupla annyira szívja a kitartását és az energiáját a képesség használata. Fontos tudnivaló, hogy a létrehozott párhuzamos tér semmilyen hatással nincs a valódi térre, ahogyan fordítva sem igaz az állítás. Ez felvethet olyan veszélyeket, hogy a dimenzió elhagyásakor olyan helyre érkezhet a használó, ahol veszélybe kerülhet az élete (pl.: egy forgalmas országúton). Ezen kívül az idő múlása és a fizika is ugyanúgy működik, mint az eredeti világban, annyi különbséggel, hogy itt nincsenek emberek, állatok, járművek és esetleges tárgyak sem. Többnyire csak az épületek akadályozzák a használót a dolgokban. Amennyiben a határait feszegetve túl sokáig tartózkodik a téren belül, vagy túl gyakran használja a képességét, először elkezd kifáradni – álmosodni, majd végül egy kómaszerű állapotba esik, melynek köszönhetően egy-két órán keresztül nem lehet felébreszteni.

Előtörténet

A sikátorok nyirkos és hideg magánya vett körül. Bár már felkelt a nap, mégis csak a sötétséget érzékeltem a körém magasodó többemeletes épületeknek köszönhetően. A nedves falnak döntöttem hátamat, mert már nem bírtam megtartani magamat a kimerültségtől és az elviselhetetlen éhségtől. A látásom egyre homályosabbá vált, hiszen közeledtem ahhoz a ponthoz, amikor elvesztem az eszméletemet. Különös gondolatok futottak végig a fejemben, melyek többek között csak értelmetlen kérdések voltak, amiket ilyenkor általában feltesznek az emberek, de nekem mégis olyan fontos lett volna, hogy válaszokat kaphassak rájuk. Mintha egy-két egyszerűbb válasz enyhítette volna azt a hatalmas fájdalmat és ürességérzetet, amelyet az elmúlt napokban éreztem, s melynek a csúcspontját jelenleg is átélem. Nem akartam, hogy így végződjön ez az egész. Azt hittem, hogy ez csak egy átmeneti állapot és lesz egyszer majd máshogy is, de ahogyan egyre inkább szivárgott ki belőlem az erő, úgy aludt el egyre jobban bennem a remény utolsó szikrája. Azonban a monoton állapotot hirtelen egy meleg test érintése szakította meg, mely egy kicsit visszahozta belém az életet. Maradék erőmmel a melegség irányába fordultam, s arcomra egy enyhe mosolyt erőltettem. A bátyám volt az, akivel együtt szenvedtük el az utcai lét negatív élményeit, és aki egész végig vigyázott rám. Arcán büszkeség ült, melynek okát elsőre nem tudtam megállapítani. Kezét hirtelen felém tartotta, ám csak akkor tudtam kivenni a tenyerében púposodó rizsszemeket, amikor már egészen közel ért hozzám. Bal kezével megemelte a fejemet, majd a jobb kezével a kezembe öntötte szerzeményének felét. Ahogyan a hideg tenyeremet elkezdte felmelegíteni a meleg rizsszemek sokasága, a szemem úgy csillant fel a sötét sikátorban. Túlélési ösztönöktől vezérelve kezdtem el befalni az utolsó szemig az összes darabot. Az étel íze egy cseppet sem számított, az élmény annál inkább. Ahogyan a nyelőcsövemen keresztül a hasamba került az étel, úgy áradt szét a melegség a testemben, bár éreztem… ez nem lesz elég. Csalódottságom ismét kiült az arcomra, melyet a testvérem is egyszerre észrevett. Mosolyogva pislantott a maradék adag ételre, melyet alapjáraton magának tartogatott, de megesett rajtam a szíve, így azokat is felém tartotta. Gondolkodás nélkül tömtem be a számba az egészet, hogy végre átélhessem a jóllakottság örömét, melyet könnyű volt elérnem a már szinte teljesen összeszűkült gyomromnak köszönhetően. A táplálkozást befejezve ismét erőt tudtam venni magamon, úgy éreztem szinte már egyből visszatért az erő minden végtagomba. Köszönetet akartam mondani a bátyámnak, aki ezt lehetővé tette nekem. Hamar felé is fordultam, ám ő a falnak dőlve, szemét lehunyva semmit sem reagált a noszogatásomra. A kezdetleges enyhe noszogatásból egyre erősebb lökések születtek, melyet az egyre kiteljesedő félelem idézett elő belőlem.
- Nii-san… Nii-san… Ébredj fel! Ébredj fel, Nii-san! – rekedt hangomra azonban senki sem felelt, akármennyire növeltem meg az ütéseim vagy a hangom erejét. A bátyámat örökre elvesztettem, mely hatalmasnagy sokként terjedt szét elmémben. Megmentette az életemet, hiszen az a kevés rizs talán nem lett volna elég kettőnknek… de ennek következtében le mondott az életről, akármennyire is szenvedett a fájdalomtól. Óriási könnycseppek lepték el arcomat, melyek sokkal melegebbnek érződtek, mint maga a testem bármely pontja. A szomorúság álomba szenderített, nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi időre dőltem ki ennek köszönhetően, de eljött egy újabb nap, melyet most már egyedül kellett megélnem.

Az életem ezek után már nem csak az enyém volt, ezzel az első pillanattól kezdve tisztában voltam. Mivel a bátyám feláldozta magát értem, így a lelke és az akarata tovább élt bennem és már csak ezért is túl kellett élnem ezt az egészet. Elhatároztam, hogy teszek is azért, hogy sikerüljön kilépnem ebből a sötét világból, így minden füvet és fát megmozgattam ennek érdekében. A városlakóktól persze kitellett, hogy elfordultak a koszos és büdös kislány segélykérésétől, mely hamar a reménytelenségbe taszított volna, ha nem lett volna akkora elhatározásom, mellyel akár az egész világot meg tudtam volna dönteni. Kitartottam és küzdöttem egy lehetőségért… egy lehetőségért, mely segíthet rajtam. Több nap telt el, míg végre az első idegen ember egy apró pénzérme dobásán kívül máshogyan is érintkezett velem. Az illető egy nagyon magas és idős férfi volt, akinek a szemében végre nem azt a monoton elutasítást láttam, mint ahogyan mindenki máséban az utcán. Kérdőn néztem fel rá, nem tudtam, hogy mihez akar velem kezdeni.
- Akarsz élni, kislány? – tette fel ezt az egyszerű kérdést, melyre természetesen azonnal válaszoltam.
- Igen, akarok. – hangom határozott volt és megkérdőjelezhetetlen. A férfi bólintott, majd feltette a következő kérdést.
- És mit tennél meg azért, hogy ezt az akaratodat valóra váltsd? – hangzott el az újabb kérdés, melyre egy kicsit hezitáltam. Tudtam rá a választ, de biztosra akartam menni, hogy tényleg így gondolom. Így gondoltam.
- Bármit. – kijelentésemet egy erős bólintással is megerősítettem. Arra vártam, hogy a férfi elmosolyodjon, de meg sem rezzent a kijelentésem miatt. Egyszerűen csak felém nyújtotta a kezét, majd miután azt határozottan megragadtam, hazavitt magával.

A háza Tokió mellett feküdt el, egy nagyobb birtokon. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gazdag emberrel van dolgom, de ez csak még nagyobb elégedettséggel töltött el. Mivel a belvárosból egészen a külvárosig sétáltunk, így az utolsó néhány lépést már csak a hatalmas akaraterő erőszakolta ki belőlem. A birtokot egy hosszú kerítés vette körbe, középen egy vasrácsos kapuval, mely szintén meglepő méretekkel rendelkezett. Ahogyan közelebb léptünk a birtok területéhez, a kapu kinyílott és elénk tárult a terület hatalmas pompája. A kikövezett út egészen a kúriáig, a frissen nyírt gyep, a kellemes udvari és kerti virágok illata. Néhol még egy szökőkút és néhány szobor is megcsillant a napfényben. Alig tudtam felfogni az egészet, hiszen az utca nyomora után egyenesen a mennyországban éreztem magam. A házhoz közelebb érve, egy hasonlóan nagy bejárati ajtó őrizte a bejutást. Csengetni nem kellett, ahogyan az idős férfi közelebb lépett, már nyitotta is ki az ajtót egy nagyjából huszonéves fiatal cselédlány. Mély meghajlással köszöntött minket, majd elvette a férfi fekete kabátját és felém pillantott. Kedves mosollyal üdvözölt, ami különösen kellemes érzést árasztott szét a lelkemben. Az aula, ahova érkeztünk, még a kinti környezethez képest is mesés volt. A fehér és az arany színek domináltak, ezzel kihangsúlyozva az érkezők számára, hogy mennyire is fontosnak tartják itt a szépséget és a tökéletességet. Két művészi gonddal elkészített szobor is növelte a helyiség esztétikáját. Az úrnak megszólalnia sem kellett, a lány anélkül is tudta, hogy mi a dolga. Ezt valószínűleg azért lehetett, mert nem én voltam az első fiatal jövevény a kúria tulajdonosának oldalán. A cseléd felkísért a második emeletre, a lépcsőzésnél óvatosan belém karolva, hiszen látta, hogy már alig álltam a lábamon. A második emeleti folyosó legszélső szobájába mutatta az utat, melybe belépve ismételten csodálatos látvány kényeztette a szememet. A lány lesegítette a koszos ruháimat, majd előkészítette a mellékszobában található fürdőhelyiségbe a fürdővizemet. A vizet első pillanatban nagyon forrónak éreztem, de ahogyan elmerültem benne, eddig nem ismert nyugodtság terjedt szét a szívemben. A kényelem és a biztonságérzet olyan méreteket öltött bennem, melyet a legmerészebb álmaimban sem mertem volna elképzelni. Miután felfrissültem és megtisztultam, a szolgáló hozott számomra tiszta ruhát, mely ismét olyan kényelmesnek és kellemesnek bizonyult, hogy már szinte eszméletlen állapotba sodort a sok újdonság. Mivel látta, hogy már a kimerültség szélén állok, így hamar hozott nekem egy kis ebédet, amit kérdés nélkül gyorsan el is fogyasztottam. Mondanom sem kell, hogy az ízére egyáltalán nem volt panaszom. Ezek után nem maradt más, mint az alvás, amelyet az új szobámban teljes nyugodalommal megtehettem. Nem volt rá nagyon erőm és időm azon gondolkodni, hogy vajon mit is akarhatnak tőlem, megpróbáltam az aggodalmakat csak az ébredésem utánra hagyni. Szerencsére sikerült is, hiszen azonnal álomba szenderültem.

Másnap reggel ugyanaz a cselédlány kopogott be, majd segített felöltözködni. Elmagyarázta, hogy a házban mit hol találhatok és az alap házirendet is megtanította nekem. Ezután elmondta, hogy tanulni fogok, ugyanis az itt maradásom egyik feltétele a folyamatos fejlődés és a későbbi szinten tartás. Még ekkor sem kaptam konkrét választ a helyzetemre, de legalább már voltak támpontjaim, amikről elindulhattam. Természetesen minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elégedettséggel töltsem el az idős férfit, hiszen megadta nekem azt a lehetőséget, amire vágytam, ezek után már csak rajtam múlott, hogy meg is tarthassam. A reggeli után még volt egy kis időm, hogy szokjam az új helyzetemet és a hatalmasnagy minőségi ugrást az életemben, majd az ebédidő eljövetelekor a lány átvezetett egy nagyobb étkezőbe, ahol már a ház többi lakosa is megjelent. Hatalmas asztal foglalta el a helyiség nagyobb részét. Az asztalfőn az idős férfi ült, mellette két hasonló korú – valószínűleg hasonló rangban lévő - hölggyel. Az asztal többi részén sok korombeli és valamivel idősebb gyerek ült, akiknek az egyik legnagyobb erényük a hatalmas fegyelmezettségük volt. Miután mindenki megérkezett, a férfi felemelte a kezét, melynek következtében az összes szolgáló és gyermek elhallgatott. Lehetett látni a környezeten, hogy nem a hatalmas szigor miatt volt ekkora rend, inkább az annál is nagyobb tisztelet okozta ezt a csodálatos összhangot. Érdeklődve kezdtem el hallgatni a férfi szavait.
- A családunkba egy új jövevény érkezett, fogadjátok tisztelettel és szeretettel. – az asztal körül ülők egyszerre álltak fel és köszöntöttek engem, majd újra helyet foglaltak, és a férfi elkezdte folytatni a beszédét.
- A Natsuki kúria egy olyan hely, ahova olyan árva gyerekeket fogadunk be, akik tehetséges képességekkel születtek. A családfők kiképzik őket a legjobb tudásuk szerint, hogy aztán beiratkozhassanak az ország egyik legjobb akadémiájára a személyes ajánlásommal, az U.A.-ra. Az én képességem abban rejlik, hogy miután belenéztem valaki szemébe, egyből ki tudom olvasni belőle a képességének fajtáját, annak előnyeit, hátrányait és távlatait. Te megfeleltél a családi kritériumoknak, így ha elfogadod a feltételeket, itt maradhatsz és bővítheted a Natsuki család amúgy is népes számát. – alig tudtam felfogni azt a sok információt, amit közölt velem, de nem akartam sokáig húzni az időt, így válaszoltam neki.
- Köszönöm a lehetőséget, elfogadom. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne okozzak csalódást. – jelentettem ki büszkén és határozottan. A férfi bólintott és folytatta.
- Ezt örömmel hallom. Ezek után kapsz egy új nevet a családtól, mely a családfők megegyezése alapján a Hikaru lett. Reméljük, megfelel az új neved az ízlésednek. – az új név hallatán kikerekedett a szemem, de nem akartam ellenkezni. Natsuki Hikaru. Sokáig fog tartani, míg megszokom, de talán nem is áll tőlem olyan messze. Biztosan jobb név, mint az eredeti nevem, melyre már nem is emlékszem.
- Köszönöm szépen, tökéletes lesz. – mosolyodok el. Ezután a férfi ismét bólintott és lezárta a bevezetést.
- Ennek örömére, kezdjük meg az ebédet. Jó étvágyat kívánok mindenkinek! – és ettől a naptól kezdve tartoztam az új családomhoz, melynek az elkövetkezendő években nagyon sok dolgot köszönhettem.

Az első napok többségében arról szóltak, hogy próbáljam meg minél előbb megszokni az új helyzetemet és ismerkedjek meg a társaimmal, tanáraimmal. Mikiya-sama mérhetetlenül kedves ember volt, ám ezt csak az tudhatta meg, aki nagyon sok időt töltött el vele, hiszen a nagyon kimért és tisztelettudó jelleme nagy burokként szolgált az érzéseinek elrejtésére. Bár a képessége nem harci jellegű volt, mégis az egyik legerősebb személy volt a családban. Régebben Kuro-Oni néven szuperhősként tevékenykedett a másik két családfővel, majd visszavonulásuk idején elhatározták, hogy a fiatalabb generációnak szentelik az életüket. Mikiya-sama temérdek harcművészeti stílust használt, amelyet a gyors reflexeinek és nagy fizikai erejének köszönhetően remekül tudott kamatoztatni. E mellett nem csak fizikai erejére, de magas intelligenciájára is számíthatott mindig a csatatéren, vagy a hétköznapokban. A család második legfontosabb embere Baba Yaga-sama volt, aki Oroszországból származott. A személyisége teljesen különbözött Mikiya-samáétól, hiszen nagyon lobbanékony és szigorú természettel rendelkezett. Ennek ellenére mindenki tudta, hogy szeret minket és fontosak vagyunk neki, de valamiért sosem akarta ezt kimutatni nekünk. Az ő képessége volt az egyik legjelentősebb, amikor a gyerekek a képességeik használatát tanulták. Képes volt egy adott területen belül mindenki képességét blokkolni, legyen akármilyen típusról vagy erősségről szó. Gyakran kamatoztatta ezt az adottságát akkor is, amikor valamelyik gyereket meg akart büntetni, de leggyakrabban akkor került rá a sor, amikor valaki elvesztette az irányítást a gyakorlás közben. Mindig vigyázott ránk és tudtuk, hogy talán ő lenne az első, aki közénk és az ellenfelek közé ugrana, hogy megvédhessen minket. Persze ezt akármikor is hoztuk fel, ő mindig letagadta. A család harmadik és egyben legutolsó vezetője egy Baba Yaga-samához hasonló hölgy volt. Shiki-sama képessége a gyógyításban rejlett, melyet érintés útján volt képes előidézni. Az igazi személyiségéről keveset tudtunk meg, hiszen legtöbbször csendes volt és csak akkor szólalt meg, amikor tanítania kellett minket, vagy szükségessé vált a kommunikáció. Dühösnek még sohasem láttuk, bár a pletykák szerint, ha ez egyszer mégis előfordulna, akkor megismerhetjük a képességének sötét oldalát is, melynek köszönhetően fiatalabb korában kiérdemelte a „Halál angyala” hős nevet. A három családfő volt tehát a felelős értem és a többi gyerekért. Tanítottak minket, vigyáztak ránk, de első sorban összetartották a családot. A többi fiatal, valamint a kúriában tevékenykedő szolgák is nagyon kedvesek voltak, bár valamiért sosem tudtam nekik rendesen megnyílni. Nem voltak konkrét céljaim az életben, azon kívül, hogy visszafizessem az adósságomat a Natsuki családnak, így a személyiségem is elég jellegtelennek bizonyult a többiek számára. Emiatt persze nem bántottak sosem, bár azt sikerült ezzel elérnem, hogy szorosabb kötelékeim a tanárjaimon kívül senkivel se legyen.

Az évek folyamán a képességem is megjelent, melyet az első alkalomig nem is sejtettem, hogy mi lehet. Mikiya-sama sosem mondott róla semmit, hiszen elvárta, hogy mindenki saját maga találja meg a rejtett adottságait. Az első megjelenése talán az antiszociális jellememnek volt köszönhető, hiszen amikor egy ünnepi napon együtt volt a család és mindenki a számára legközelebb állóval beszélgetett, én egyedül maradtam. Elkezdett hiányozni a bátyám és nagyon letargikus helyzetbe kevertek a gondolataim. Bár egyszerű kamaszkori depresszió volt, mely a legrosszabb esetben is csak két napig tartott, olyan komolynak és mélynek éreztem, hogy elemésztett a sötétség. Behunytam a szememet és elképzeltem, ahogyan egy sötét lyuk elnyel magába. Csak zuhantam a súlytalanság állapotával küszködve, mit sem sejtve a valódi történésekről. Amikor kinyitottam a szemem, csak akkor jöttem rá, hogy valami elkezdődött. Az étkezőben voltam, de senki más nem volt ott rajtam kívül. Az ablakon keresztül – ahonnan eddig a napsütés árasztotta el a szobát – csak a sötét eget láttam. Minden olyan magányosnak és szürkének tűnt ebben a világban, nem tudtam teljesen eldönteni, hogy ez a valóság-e, vagy csak egy egyszerű álom. A szívverésem egyre gyorsabban kezdett verni, ahogyan az örök magány fogalma megfogalmazódott elmémben. Több kört is lefutottam a házban és a ház körül, de a mozdulatlanság és a megrekedtség törvényén kívül semmi mással nem találkoztam. Azt gondoltam, hogy örökké itt fogok maradni, így ismét bekuporodtam a magányos sarkomba – ahogyan az előbb is tettem – majd lehunytam a szemem. A végtelen kétségbeesésemből a családom zaja ébresztett fel. Ahogyan ismét kinyitottam a szememet, sikeresen könyvelhettem el, hogy újra visszatértem. Közben az egész szoba engem keresett, legfőképpen Baba Yaga-sama, aki már többször is aktiválta a képességét és mégsem jelentem meg ismét. Leírhatatlanul dühös volt, bár nem feltétlenül rám, inkább a tehetetlenségére. Mikiya-sama ezek után közölte velünk a képességem mibenlétét, azaz a dimenziójárást. Innentől kezdve – bár sokkal óvatosabban – de minden nap minden percében gyakoroltam az adottságomat, hogy a lehető legtöbb módon kihasználhassam. Az elméleti órák Shiki-samával, a harcművészeti gyakorlatok Mikiya-samával és a képességgyakorlás Baba Yaga-samával sikeresen felemeltek arra a szintre, hogy jelentkezhessek az akadémiára.

A vizsgát megelőző éjjelen alig tudtam aludni, hiszen ez jelentette számomra az első lépést, hogy kilépjek a civilizációba, ahol majd be kell illeszkednem egy osztályközösségbe. Olyan sok gátlásom tört fel azon az éjszakán, hogy másnap reggel az álmatlanság kellemetlen hatásaival kellett megküzdenem. Persze egy-két óvintézkedést elvégezve hamar felfrissíthettem magam, valamint a tanárok bátorító szavai is nagyban segítették a hátrányos érzelmek lerázását. Baba Yaga-sama persze inkább fenyegetőzött, semmint támogatott, de a szemében láttam a kedvességet, ahogyan mindig is. Az U.A.-ba érve azok az érzelmek jelentek meg, amikre számítottam. Enyhe kétségbeesés, emberundor és hatalmasnagy aggályok. Több régi emlék is feltört bennem, amiket még kislány koromban szereztem az utcákon, ez pedig még inkább instabilabbá tette a helyzetemet. Az osztályba érve és a helyemet elfoglalva csak még jobban rontott az állapotomon a stressz, ám ekkor eszembe jutott, hogy én most nem magam miatt vagyok itt. Mikiya-sama és a bátyám segítségével jutottam el idáig, így nem hagyhatom őket cserben. A legjobb tudásom szerint kell kitöltenem a tesztet, így tudom nekik a legjobban megköszönni az áldozataikat és a támogatásukat. Így is tettem. Elsőként adtam be a felmérőt, valamint a végeredmények közül is sikeresen benne voltam az öt legjobb diákban. Büszke voltam magamra, ahogyan a családom is büszke volt rám.

avatar
Natsuki Hikaru

Posts : 8
Reputation : 1
Join date : 2018. Mar. 07.

Character sheet
Játékstílus : Normál
Yen: 5000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Natsuki Hikaru

Témanyitás by Nezu on Vas. Márc. 11, 2018 6:54 pm

Üdv.

Nekem nagyon tetszett az előtörténeted és csak azért nem dicsérlek agyon, nehogy megbüdösödj Razz. Így nem is kertelek és elfogadom . Üdvözlünk az U.A berkein belül.

Kezdő tőkéd: 5000 yen
Jutalom: Alap szuperhős ruha /ennek kinézetét egy egyediség pályázatban add meg/
Kezdő tulajdonságaid: 2 C, 4 D tier amit szabadon oszthatsz szét.
Kérlek mielőtt elkezdesz játszani ezek alapján írd meg az adatlapod és jó szórakozást
avatar
Nezu
Admin

Posts : 98
Reputation : 3
Join date : 2017. Dec. 06.

Character sheet
Játékstílus :
Yen: 99999999

Felhasználó profiljának megtekintése http://bokunoheroacademy.forumotion.com

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.