[Ismerkedő] Aritme és Nibori: Véradás

Nibori feltekintett a lámpára, és kellemetlenül vette tudomásul, hogy még mindig az egyhelyben álló vörös figura izzik. Felsóhajtott, és unalmában a környéket kezdte pásztázni, amíg meg nem akadt a szeme a mellette lévő oszlopon feszülő hirdetésen:
„Adj vért! Egy haldokló életét mentheted meg ezzel!”
Mivel még mindig nem látott semmi zöldet a láthatáron, úgy döntött közelebb lép és ad egy esélyt az apróbb betűknek is. Nem meglepő módon nem szerepelt rajta más, csak ennek a fontossága és statisztikák halottakról, megmentett életekről és literekről - amiken a kölyök csak átfuttatta a tekintetét – és egy méretes fehér rubrika, amibe valaki kézzel felrajzolt egy nyilat és felfirkált egy közeli címet.
Végül is, neki több vére van mint amit hiányolna, és ez egy sokkal olcsóbb kifogás a dolgozatkerülésre mint meghívni valakit egy filmre vagy ebédre. És mellékesen, kevésbé égő is – egy hőshöz méltó indok, senki sem hinné, hogy iskolakerülésre használná ezt. Nem volt ez rá jellemző, de egyszerűen most úgy jöttek össze a dolgok, hogy képtelen volt tanulni a következő dolgozatra, és egy rossz jegyet több munka kijavítani, mint elkerülni. Szükség törvényt bont, ugye.
Eldöntötte magában a dolgot, és megkönnyebbülve fordult vissza a zebra felé, ahol az előbb még mellette állók a másik oldalt épp ráléptek a járdára, és a lámpa visszaváltott vörösre.
Ha nem ismerné a saját szerencséjét most őrjöngene, de valahol érezte, hogy ez fog történni; beletörődve sóhajtott fel, és kotorta elő telefonját.

Belépett a kórház ajtaján, és követte a falra felragasztott poszterek útmutatását a földszinten; valószínűleg nem akarták hogy idegenek botorkáljanak elveszve mindenhol. Hamarosan megtalálta a megfelelő ajtót, leült egy székre és várt a sorára, közben a telefonján fogalmazva az SMS-t, hogy miért is maradt ki ma.
Végül csak sorra került, megnézték a papírjait, átadta a szülői engedélyt – hiszen kiskorú önmaga nem adhatott elméletben vért - és leültették a sorsszerű székbe, várva az elkerülhetetlent. Lelki szemei előtt már ott lebegetek az alkar méretű injekciós tűk és az érzés, ahogy szépen lassan minden erő elhagyja a vérével együtt. Az arca vörös volt az idegességtől – nem az a fajta volt, akinek kifut a vér az arcából, inkább felgyülemlett ilyenkor. Elméletileg ez azt jelzi, hogy készen áll az elkövetkező csatára, és nem leblokkolva retteg tőle, de… egyáltalán nem így érezte magát.
Végül bejött egy hölgy, mosolygós volt és kedves, könnyed és cseverésző – természetesen csak el akarta terelni a figyelmét a dologról. Olyan erősen markolta a kezébe kapott gumilabdát, mintha az élete múlna rajta; és valójában, ez volt az egyetlen egy lehetősége az ellenállásra, ezért így is érezte. A percek gyorsabban teltek, mint ahogy arra számított, még a feszültsége is enyhült a végére. Tartott tőle hogy a fájdalom kiserkenti majd a könnyeit, de szerencsére ebből nem lett probléma. A nővér megnézte a levett vért, ideig nézegette, majd megszólalt:
- Ezzel nem stimmel valami… várjon itt egy keveset, ezt meg kell mutatnom egy doktornak. Tessék, addig igyon egy keveset. Ügyes volt. – jegyezte meg végül, és elhagyta sietősen a termet.
Nibori csak csendben és aggódva itta a kapott narancsszörpét, hangosan szürcsölve azt egy szívószálon keresztül. A percek csak teltek, az ital pedig csak fogyott.
Valahogy mégis száraz maradt a szája.