Nakai Kotani

Játékmód típusa:normál

Név: Nakai Kotani
Becenév/hősnév: Asura (War God)
Nem: nő
Foglalkozás: harcművészeti oktató(polgári), hős
Kor:22
Besorolás/specializáció: szárnysegéd

Kinézet: Megközelítőleg 170 cm magas, teltkarcsú alkat, vállig érő barna hajjal és mélybarna szemekkel. Különleges ismertetőjegye, egyben képességének alapja is: a három pár karja. Ruhatárának javarészét kiteszik a pulóverek és a bőpólók, amik legtöbb esetben elrejtik az extra végtagjait, de vannak külön számára készített formálisabb viseletek.

Jellem: Kotani jelleme és viselkedése is kaotikus: az egyik pillanatban úgy beszél másokkal, mintha valami majd’ száz éves bölcs tartana előadást, a következő pillanatban pedig ötéves gyerek módjára követel pl: egy fagyit. Gyerekkora miatt elítéli a zaklatókat és mániákusokat, és pont az ilyen személyek egyfajta triggerként is szolgálnak neki harcközben. Imádja a gyerekeket és az állatokat (legendásan könnyen elterelhető a figyelme velük), és eléggé könnyen zavarba lehet hozni a karjaira tett erotikusabb megjegyzésekkel. Fiatalon depressziós és öngyűlölő volt.

Hősruha:
Hősruhája leginkább egy buddhista szerzetest idéz: sötét bőnadrág egy hosszú ujjú, elől záródó aranyozott, nagyrészt narancs árnyalatú köpennyel, ami a jobb válla fölött fut át a hátán. Szemein ilyenkor kötést visel, kezeiben pedig (az ellenfelétől függően) egy imapálca, szerzetesi bot, vagy egy hosszúkard van.

Quirk: A háború eszközei (Tools of War) /Mutáció
Kotani hat kézzel született, amik már önmagukban is nagy fizikai erőt kölcsönöznek a lánynak, de ehhez még hozzá kell venni a kimagasló harcművészeti képességeit, ami révén még képes nagyon hamar kiismerni ellenfele harci stílusát. Ha mentálisan bekerül a War God-üzemmódba - amit leginkább düh, de bármilyen más erős negatív érzelem kiválthat - akkor gyorsasága, állóképessége és fizikai ereje is a többszörösére nő, ezt azonban csak 6 percig képes használni, és utána legalább 48 óra kell neki pihenni, hogy ismét harcképes legyen. Ezalatt az idő alatt a regeneráló képességei sajnos a minimális szintre csökkennek, így ilyenkorfolytonos orvosi felügyeletet igényel.

Előtörténet

Nem ismertem a vérszerinti szüleimet. Csak annyit tudtam róluk, hogy még csecsemő koromban eladtak egy olyan vallási csoportnak, akik kinézetem miatt azt hitték, hogy egy isteni eredetű lény vagyok.
Asura.
Folyton ezen a néven hívtak.  Így visszagondolva, kezdetben még nem is bántak velem kifejezetten rosszul: etettek, védelmeztek és okítottak az életre. Meg a harcművészetekre. Az még nem is lett volna rossz, azonban amikor már, az ő elmondásuk szerint csak holmi “élő bábukon” kellett volna bemutatni a tudásomat, megtagadtam a harcot. Nem akartam másokkal végezni.
Na, onnantól kezdve már nem voltak kedvesek.
Egész nap a központi szentély legbelső részén kellett ülnöm, leláncolva, bekötött szemmel és szájjal. Onnantól már csak annyi étket adtak, hogy ne haljak meg.
Rájöttek, hogy nem az vagyok akit vártak.
Így eldöntötték, hogy átformálnak azzá. A fizikai kínzások már gyerekkoromban sem okoztak kifejezetten nagy fájdalmat, nem úgy, mint a lelkiek.

Emlékszem, Toshi-nak hívták a férfit. A szekta egyik tagja volt, ám ő nem bántott. Olykor titkon még ételt és vizet csempészet be nekem. Aztán, amikor betöltöttem a kilencet, mondta megszöktet, de nekem is kell harcolnom - vagy akár még ölnöm is. Az utóbbira hála az égnek nem került sor, elég volt csak elkábítani az őröket pár ütéssel, és már a szabad ég alatt sétáltunk egy közeli kisváros fényei felé.
Már a városhatárnál voltunk, és már szinte kitéptem Toshi kezét, úgy akartam futni a házakhoz, de abban a pillanatban egy kést éreztem a vállamba fúródni... Mikor hátra néztem, csak a vigyorgó Toshit és az árnyak közül kilépő többi szerzetest láttam…
Hogy ezután mi történt, arra nem emlékszem. A Mester elmondása alapján amikor rám talált, szétdarabolt testek között ültem egy Jizo-szobron és önkívületi állapotban egy, a lelkük megbékéléséért szóló mantrát mondtam.
Arra viszont már nagyon is emlékszem, hogy a Mester a karjaiba vett, és elindultunk hazafelé.
A felépülés hosszú volt és fájdalmas, mindkettőnknek. De ez a Mestert nem zavarta. Ő ugyanolyan mosollyal vett a karjaiba, ha éjszakánként felriadtam a rémálomból, mint amikor nem voltam hajlandó megenni a brokkolit és az arcába vágtam az egészet, tányérostul. Sok barátja a Mesternek vitatkozott vele azért, hogy magához vett, és így nem tud teljes egészében a fő céljára összpontosítani, hogy hős legyen. Ő azonban csak ennyit reagált.

Új célom van. Mégpedig az, hogy amíg erőmből kitelik, megvédhessem ezt a lányt.

Ezután a szemükben a Mester megszűnt hősnek lenni. Nem is jöttek hozzánk többet, és harcolni sem hívták. Szomorú voltam amiatt, hogy a Mester miattam lemondott a hőslétről azért, hogy felnevelhessen, de ő végig azt mondta semmi baj, ő ezt szeretné a legjobban. Márkorábban is hivatalosan a nevelőm volt, de én csak később kezdtem el használni a családnevét: Nakai.
Már ezen a néven kerültem be Akadémiára is, ahol a legkülönfélébb emberekkel hozott össze a sors. Bár nem volt kimondottan könnyű az a majdnem négy év, amit megerősített falak és szabályok között kellett nap mint nap tölteni, most úgy látom, hogy megtérült. A korai dühkitöréseimet és az ebből kifolyó, sokszor értelmetlen csülökharcokat az osztálytársaimmal felváltotta a hideg fejjel való gondolkodás és odafigyelés. Ura lettem az érzéseimnek, bár ennek az lett az ára, hogy az idő nagy részében nem vagyok képes teljes erőből harcolni, ha pedig mégis engedek a harcéhségnek, akkor sajnos mindig az orvos kezei között kötöttem ki - akár napokra is. De végül, mikor hivatalosan is belekezdhettem a hőslétbe, úgy éreztem végre bebizonyítani magamnak is azt, hogy nem egy gyilkolásra szánt entitás vagyok. Éppen ellenkezőleg. Harcolok, de azért hogy másoknak ne essen bajuk. Igaz, hogy még csak jelenleg szárnysegédként, és a partneremmel nem éppen összeillő a jellemünk, de ez nem zavar különösebben. Csak az számít, hogy a célunk közös.