Oyama Hayato

Az én történetem tizennégy évvel ezelőtt kezdődött Tokyo városában Shinjuku kerületében a Kabukicho negyedben, ha esetleg valaki számára nem lenne ismeretes, ez Tokyo pöcegödrének a piros lámpás negyede. Itt születtem meg egy kis panel lakásba, ahol Édesanyámmal Oyama Michiko-val és Édesapámmal Oyama Yohmei-el laktam együtt. Sose volt könnyű életünk, de mindent megtett, hogy ne kelljen nélkülöznöm semmit. Három éves lehettem talán, mikor felébredt a Qurik-öm. Örömmel szaladtam be a szobába a kedvenc kis piros gumilabdámat szorongatva.
- Anya! Ezt nézd! - mondtam miközben letettem a szoba egyik végébe a labdát és helyet cseréltem vele. Egy pillanatra elsápadt, de utána mosoly szökött az arcára.
- Nagyon ügyes vagy kicsim! - borzolta meg a hajamat.  Egy-két hét beletelt mire rájöttem, hogy nem csak saját magam, de más tárgyakat kitudok cserélni egymással. Gyakran léptem meg úgy óráról, hogy csak a gumilabdám maradt a széken helyettem, amit a mellettem ülő fiú, Tojo mindig utánam dobott. Tojo volt mondhatni a legjobb pajtim. Óvoda óta ismertük egymást és anyáink is jóban voltak. Ő képes volt átlátni dolgokon, mármint a fizikai részükön. Kettőnk közül mindig is ő volt az okosabbik. Mivel nem egy kifejezetten jó iskolába jártunk, így nem is szóltak a lógások miatt, ellenben a folyosókon mondhatni dzsungel törvények uralkodtak. Nem volt ritka ha valaki verekedésbe keveredett, illetve ha lopáson kaptak. Így gyakran kellett verekednünk nekünk is. Folyton azon viccelődtünk, hogy ha vannak olyan iskolák ahonnan hősök kerülnek ki, akkor ez egy olyan ahonnan a bűnözők.


Az utolsó évben, nemsokkal a fél év előtt jártunk. Egy átlagos napnak indult. Késve értem be szokás szerint, de egy új diák ült a helyemen.
- Elnézést a késésért… -  mondtam miközben becsuktam az ajtót magam mögött. Szépen komótosan az asztalomhoz sétáltam - Bocsika, de úgy néz ki, hogy a helyemen üllsz… megkérhetlek, hogy… -
- Nem. - mondta határozottan, majd odébb tolta a táskámat, és jegyzetelt tovább. Morgolódva, átültem az utolsó padba ami, a teremben szabad volt. Annyira messzire az ablaktól amennyire csak lehetett. A történelem óra volt talán… nem igazán figyeltem. Azon törtem a fejem, ha esetleg egy nagyobbat tudok dobni akkor még innen is megtudok lépni a jó öreg labdás trükkel. Elhajítom egy gyönyörű pályán a labdát és a nyitott ablak felé repül, majd hirtelen megáll a levegőben. A fiú aki a helyemen ül feláll, és becsukja az ablakot.
- Nem illendő dobálózni az órán.  - le ejti a labdát majd odahozza nekem - Elnézést tanár nő! - szottyintok egyet, majd felteszem a lábam az asztalra és elkezdek hintázni. A Hiragawa-sensei meg se szakította a betanult kis monológját. Ahogy kicsöngettek mindenki várta, hogy felálljak és bunyózni kezdjünk, nekem is pontosan ez járt a fejemben, nem szeretem ha a szabadságom korlátozzák… mikor indultam volna oda hozzá Tojo megfogta a vállam és szomorúan megrázta a fejét.
- Hidd el megfogod bánni… van neki egy… - a mondat végét már nem is hallottam. Meglendítem a táskámat, majd teljes erőmmel felé hajítom, mivel a táskám tele van a könyveimmel ezért a súlya majdnem megegyezik a paddal, ami mögöttem van, így ki is cserélem a kettőt, de közben a falhoz pattintom a labdámat, úgy, hogy a fiú felé repüljön. A padot megállítja a levegőben, abban a pillanatban, ahogy helyet váltanék a labdával, ráeszmélek, hogy mit is csinálok... Ugyan azt, mint akiken annyit viccelődünk. Helyet cserélek a labdával, viszont ahelyett, hogy megütném megveregetem a vállát.
- Bocsi megcsúszott a kezem… A nevem amúgy Hayato - felvonja a bal szemöldökét és elkezd nevetni. A pad lehullik mögénk.
- Nagi-nak hívnak. - Tojo-t láttam ahogy arcát a tenyerébe temeti. Az ablak tükréből pedig sok szomorú arcra pillantottam, hogy végül a bunyóból nem lett semmi.


Hamar megtudtam, hogy Nagi a U.A-re készül jelentkezni, azért tanul ennyire. Nekünk Tojo-val sose voltak ehhez hasonló vágyaink… Jobban belegondolva Tojo sebész akar lenni, Nagi hős… de mi van velem? Mit is akarok én kezdeni az életemmel? Ezen tűnődtem egy nap mikor hazafelé tartottam… Nem sokkal vagyunk a felvételi előtt, és még ki se találtam, hogy milyen iskolába menjek. Megeredt az eső én mégis megálltam. Felvettem a kapucnimat, hogy ne ázzak meg nagyon de csak álltam és tűnődtem, hogy mihez is kezdjek magammal. Ha az ember a gettóban él akkor fel se tűnik neki, azok a dolgok amik amúgy másnak igen. Egy hajléktalant pillantottam meg, ahogy egy karton darabot tart a feje felé.  Ha nem kezdek magammal semmit én is itt kötök ki. Adtam neki egy kis aprópénzt, és tovább indultam. A mai nap folyamán inkább a hosszabb úton indultam haza. Errefelé veszélyes emberek is élnek, így jobb ha ez ember óvatos. Tolvajok, gyilkosok, emberrablók… mind gonosztevők. Sok nevet suttognak, de az iskolámban megtanultam, hogy nem mindegyik bűnöző gonosz is… ott volt Heiji, azért lopott a boltból és másoktól, mert az édesanyja szörnyen beteg az apja pedig elhagyta őket. Takashi-t tavaly óráról vitték ki a rendőrök gyilkosság miatt. A kishúgát erőszakolta meg állítása szerint, egy politikus, mivel a gyilkosság az gyilkosság maradt, így hát lecsukták. Szerintem megérdemelte a fickó a halált… A világ nem fekete-fehér, ahogy a jó és a rossz is csak viszonyítás kérdése. Ahogy róttam az utcákat és végignéztem a mocskon, ami az utcán volt, kétes alakok sikátorokban és kocsmákban fényes nappal. Azt szeretném ha lenne valaki a hősök közül, aki nem csak szimplán bűnözőként látná azokat akik megszegik a törvényt… hanem látni azt, hogy miért is tették azt amit. Talán három órán át törhettem a fejem az életről, mikor elhatároztam, hogy én igen is szeretném feltakarítani a szemetet és segíteni azokon akik rászorulnak. Nagi mesélte, hogy ő a U.A hős akadémiára szeretne jelentkezni, így hát eldöntöttem, hogy vele tartok. Amikor eljött a vizsga napja, szokás szerint késtem és egy percet se készültem rá. Megvolt a tervem bejutni! Megvártam, míg Nagi befejezte a teszt-et, majd miután beadta, addig cserélgettem kettőnk dolgozatát, míg az összes kérdést le nem másoltam. Mikor az utolsó kérdésre is leírtam a választ, másodikként adtam le a dolgozatomat, vigyorogva a Tanár nőnek aki év közben többször is megmondta, hogy semmire sem fogom vinni. Szédültem, hányingerem volt és a bal szemem is bevérzett, de amikor odakint leültem Nagi mellé, mind a ketten elröhögtük magunkat, pontosan tudta, hogy mit csináltam.
- Csaltál te szemét mi? -
- Én?! Úgy ismersz? - kérdeztem vissza hatalmas vigyorral az arcomon.
Néhány hétre rá meg is érkezett a posta amiben megkaptam az öröm hírt, az első lépést az életem új célja felé egy levelet a U.A hős akadémiáról, melyre nagybetűvel rá volt írva, hogy “Gratulálunk! A felvételi vizsgája sikeres volt!”