[Ismi]Szobafoglaló - szereplők:Yato&Thor&Dai

- Még, hogy jót fog tenni nekem egy kollégium… - mérgelődve, kettesével szedtem a lépcsőfokokat az új iskolám kollégiumában kb fél nyolc tájékán. Mint kiderült nem elég, hogy anyám beíratott egy kollégiumba, hogy ne keljen annyit bajlódnom a bejárással, de még ráadásul Tojo is elköltözött Tokyo egyik perem kerületébe, hasonló indokok miatt! Nagi ha jól tudom, valahol az első emeleten kapott szobát, én meg a harmadikon. Az utolsó lépcsőfokokat lustán tettem meg és hatalmasat ásítottam, mikor felértem. A szoba ajtaján a 3-16 os kód volt feltűntetve. Ez volna az én szobám. Az ajtó nyitva, volt gondolom egy szoba társam már beelőzött, biztos fura fazon lehet aki ilyen korán már be is pakolt. Vettem egy mély levegőt, lenyeltem a korán kelés miatti savanyú szájízt és beléptem az ajtón. Egy óriás szobábam találtam magam, csak ez az egy szoba lehetett akkora, mint az egész lakásunk Kabukicho-ban. A srác már kényelmesen kipakolt ahogy látom, az ablak melletti ágyra. Az ajtó baloldalára eső ágyra rádobtam a táskámat, majd odaléptem köszönni az új lakótársamnak.
- Csáó, engem Oyama Hayato-nak hívnak! Remélem jól kifogunk jönni! - húztam fel a szokásos vigyort a képemre ahogy kezet nyújtottam neki. Az ajtó felől valakinek halk, ám mégis dallamos dúdolása hallatszódott.

- Még mindig nem teljesen értem – mondtam tűnődve, bár a kezem közben nem állt meg egy pillanatra sem a csomagolás és készülődés folyamataiban – tömegközlekedéssel csak kicsivel több, mint egy óra mire beérek az iskolába, és még egy este hazafelé. Nagy ez a város, de mégiscsak egy városban vagyunk.
- Nem a távolság a lényeg Thorsten – Ragnar a szobám ajtaja mellett ült és figyelte, ahogy épp bőröndbe csomagolom „az életem”. Na, jó, ez kissé túlzás, körülbelül két hétre elegendő tiszta ruhát és a létezésemhez nélkülözhetetlen apróságaimat csomagoltam csupán be, hisz aznap kellett beköltöznöm a U.A. Kollégiumába. Nagyapa és Ragnar a tudtom nélkül írattak be és igényeltek nekem helyet, még úgy is, hogy az akadémia csupán a város másik oldalán helyezkedett el a házunkhoz képest – itt sokkal inkább a te fejlődésedről van szó. Ha hős akarsz lenni, akkor minden erőddel erre kell koncentrálnod. Jót tesz neked, ha nem nagyon vonja el más a figyelmedet. Ezek mellett az sem árt, ha ismerkedsz, barátkozol is kicsit, hozzád hasonló érdeklődésű emberekkel.
- Szóval Ayumi és te meg akartok szabadulni tőlem. – vigyorogtam rá szemtelenül, mire ő egy pillanat alatt odagurult mellém és satuba rántva a fejem jó nagy barackot adott rá – ejj de kinyílt a csipád kisöcsém! – mindketten elnevettük magunkat majd elengedett és folytathattam a pakolást. – Fogd fel inkább úgy, hogy bármikor hazaugorhatsz látogatóba, ha szeretnél és lesz szabadidőd.
- Ne félj, nem ráztok le engem ilyen könnyen. Visszatérek majd, mint egy Draugr!

Miután elköszöntem otthon a bátyámtól és menyasszonyától, nagyapa elkísért egész az iskoláig, tőle ott váltam el. Igaz a búcsú nem volt kifejezetten könnyes vagy megható, de mindketten éreztük, hogy az életem egy szakasza lezárult és egy meghatározó útra csak most lépek rá. A holmimmal felmálházva átverekedtem magam egészen a hálókörzetekig, és habár volt róla információm mit és melyik szobát kell keresnem, valahogy mégis kicsit eltévelyedtem út közben. Nem izgattam azonban magam, szokásomhoz híven felvettem a fejemre a fejhallgatómat és a zenél játszómból elindítottam a kedvenc zenéimből összeállított válogatást. Külső szemmel figyelve igen érdekes látványt nyújthattam, hisz egy kellemes, ellazult mosollyal az arcomon, a szokásos kisimultsággal bandukoltam, miközben a fejhallgató nem tökéletes szűrésén keresztül enyhén, de elég közelről tisztán hallatszódott a pörgős, igen ritmusos folk metál. Nem igazán tudom mennyit kóvályoghattam, de egyszer csak megpillantottam a szobát a szemem sarkából. Megálltam előtte és egy fél percig csak bámultam a csukott ajtóra. Nem az izgalom miatt, inkább azért mert még megvártam, hogy az aktuális szám véget érjen, majd amikor elkezdődött a következő benyitottam.
Mivel sosem laktam hasonló körülmények között, ezért elképzelésem sem volt arról, hogyan is kellene kinéznie a dolognak vagy nekem, hogyan kellene hozzá viszonyulnom. Éppen ebből adódóan még csak nem is sejtettem, hogy szobatársaim is lehetnek. Csak a zenére koncentrálva, észre sem véve a környezetemet, odaléptem a legközelebbi ágyhoz. Felemeltem rá a hatalmas bőröndömet és levetettem a hátamról a két nagy és telipakolt sporttáskát. Ezután elkezdtem kibontani a bőröndöt és kipakolni belőle a ruhákat egyelőre még csak az ágyra. Továbbra sem véve észre magam, sem a körülöttem lévőket, a ritmusra mozogva adtam át magam a zenének, olyannyira, hogy akaratomon kívül énekelni is kezdtem.