[múltidéző] Inabai depresszió (Dai&Sae)

Égtelen zengés törte meg az amúgy csendes kis tanya levegőjét, ahogy a monoton dörömbölés és kiabálás egybefolyt. A Takuya farm, vagy "paradicsom" ahogy Shouhei szokta nevezni a videóiban, most eltért a megszokottól. Feszültség lengte be a levegőt. Atsuko, az anya dörömbölt fia ajtaján. Düh, csalódottság és az elkeseredett cél vezérelte abban, hogy kiszedje onnan a gyereket. Daiki bezárta magát. Nah nem véletlenül, előre megfontolt szándékkal.
Az apa, Shouhei szemöldök ráncolva nézte egy ideig a jelenetet, majd se szó se beszéd lelépett. Most épp valahol van, de senki nem tudja hol.
- Azonnal gyere ki, hallod?!
- De anya!
- Nincs de! Ha velem beszélsz a szemembe nézel! Harmadik napja vagy bent és ez nem egészséges!
- Nem akarok kimenni!  - a fiútól eltérően üvöltéssel felelt anyjának.
- Hogy micsoda? Azo-
- Hazudnak nekem! Mind! Anya, a quirkem miatt szeretnek csak! Senki nem ismer! Ezt nem akarom..., hogy sen-, talán még ti sem! A quirke-
- Ezt mond még egyszer és kiszedlek onnan ajtón keresztül! - Nagy levegőt vett, és megpróbált nem üvölteni a fának.
- Figyelj ide Dai. Az anyukád voltam csecsemőkorod óta, a quirked előtt is! Emlékszel. Akkor is, amikor azt hittük, hogy nem is lesz quirked.... Szóval gyere kis szépen és beszéljük meg. Nem megoldás az, hogy elbújsz. - kis habozás után, mégse nyílt ki az ajtó.
- Attól még a többiek. Egyedül vagyok! Nem akarok senkivel se találkozni többé!
- Az istenit Dai! Nem hagyom, hogy a fiamból hikikomori legyen. Kiszedlek onnan és legfeljebb nem lesz ajtód! - Azzal elviharzott a pajszerért.
Daiki pedig egyedül maradt a bezárt, félhomályos szobában.
A pajszer helyszínéhez vezető út pedig a főkapu mellett ment el, ahol egy ismerős arcot pillantott meg. Kicsit zilált volt a bosszankodás miatt, de mindenek ellenére mosolygott.
- Szióka. Daihoz jöttél? A legjobb időben, fent van a szobájában, tudod az utat, ugye? - Mosolygott, de fáradtan. Aztán betessékelte a lánykát, ő pedig valamiféle felejthető ürüggyel eltűnt.

Rákezdett az eső is. Nagyszerű~ Ott volt a száján, hogy anyját hívja, de mégsem tette. Nem merte, hiszen kiállt azért, amit tenni készül és bár a magány is nyomasztónak ígérkezett, csak emlékeztetnie kellett magát arra a napra. Hat nappal azelőtt történt. Aoi kedves lány, nem ő a hibás, csak egyszerűen így alakult. Az ő hibája sem. Az élet ilyen. És ő nem akarta ezt. Nem ilyen képességre vágyott. Mi lesz ha senki sem fogja soha őt nézni? Elbambulásából újabb hangok rázták fel. Ezúttal egy sokkal vékonyabb, fiatalabb lányéi. Ismerte a tulajdonosát, azonban semmi kedve nem volt emberekkel beszélni. Ha kinyitja az ajtót, kérdések fogják elözönleni, és válaszolnia kellene akkor rájuk, de ő erre képtelen.
Leült a sötétben az ágya szélére, és onnan hallgatta Saet. Megrezzent mikor a lány benyitott, és rosszul érezte magát amiért nem engedi be a barátját. Azonban hangosan tartotta magát ahhoz, amit az anyukájának is mondott. Fejrázva szólalt meg, bár ezt Sae nem láthatta.
- Most nem tudok Sae. ... - Kis szünet és egy nagy levegő után megmakacsolta magát. - Elmennél kérlek...? - Nem akarta megbántani barátját. Az a kis szúró érzés a mellkasában, ami azóta jelen volt, hogy meghallotta a hangját, egyre csak erősödött. Mégsem akart senkit maga mellé. Sem most sem máskor. Nem megy. Ezt mondogatta magában. Nem akart olyan embereket maga körül, akik rá mosolyognak viszonzásképpen a quirkje miatt.

Az ágya szélére ült. Komoran nézett maga elé és bár tudta, hogy Sae kitartó, azt hitte, hogy most az egyszer képes lesz győzni. A barátságukban még egyszer sem volt olyan alkalom, amikor meg kellett volna makacsolnia egyiküknek magát a másik ellenében. Sosem volt jó nemet mondó, mindig rá tudta venni a lány arra amit akart, de cserébe ő is mindig el tudta cipelni magával oda, ahova ő készült. Így kiegyensúlyozott volt a barátságuk. Ám most azonban csak azt szerette volna ha békén hagyják és senkit sem kell látnia. Sokáig, talán örökre ha úgy kell. Bár Sae kijelentette, hogy nem szeretne, ettől függetlenül csöndben maradt. Arra gondolt, hogy egy idő után majd még is tovább áll. Talán megkérdezi az anyukáját, de mást nem fog tenni. Ezt remélte.
Azonban Saet nem ebből a fából faragták és tovább gondolkozott. Amire pedig rájött féligazságok és félreértések kombinációja volt. Dai a hangra egy pillanatra össze is rezzent, amilyen hevességgel indult meg a szóáradat.
Már egy pillanatra majdnem felpattant, hogy kirántsa az ajtót a helyéről, Saeval szembe nézve rakva helyére a tévedést, de az ajtónál lelassult, aztán meg is állt. Csak a fejének koppanása hallatszott ki a szobából.
- Nem így van. - Nagy levegőt fújt ki közbe, hangja bizonytalan volt. Hirtelen tanácstalan lett, vajon mit is kellene tennie valójában. Csak azt tudta, hogy most minden összeesküdött ellene.
- Aoi járni akar velem, és nem hibáztat Naoki miatt. Más a probléma. - Egy sóhaj szökött ki a két mondat között, aztán kimondta a fájó igazságot.- A quirkem miatt van. Mindenki azért kedves velem, mert a képességem hiányos. Ez nem igazság!
Elhúzta a szája szélét, fogcsikorgatva mondta ki az utolsó szavakat. Majd haragjában beleöklözött a zárt ajtóba. Ha ezzel beléfojtotta Saeba a szót, hát nem vette észre.
- Ez olyan mintha mindenkit manipulálnék magam körül. Én ezt nem akarom! És azt sem akarom, hogy azért szeressenek, mert a képességem hatása kényszeríti őket rá.... - még egyet ütött a fába, de már egy kicsivel gyengébbet.

Hosszú másodpercek teltek el így. Kettejük között az ajtóval. Daiki a fejével, Sae a hátával támasztva meg. A hallottakat emésztette. Piciket szuszogva mellé a megterheléstől. Ebbe nem gondolt bele így és a lány világos kifejtése ellenére is volt egy rossz érzése az egész dologgal kapcsolatban. Eszébe jutott, hogy lehet, egyszerűen csak a helyzettel nincs kibékülve. Mi van ha nem szereti a képességét és el kell fogadnia, hogy ez is a lényének része, még ha nem is a legcsodálatosabb. Egészen addig a bizonyos pillanatig semmi problémája nem volt a helyzetével, de az a vallomás mindent megváltoztatott. Gondolkozott. Tudna élni azzal a tudattal, hogy lehet, soha nem lesz képes teljesen az akarata alá vonni a képességét, és az emberek akarva akaratlanul is a hatása alá kerülnének? Úgy hogy semmit sem sejtenek közben? Képes lenne csöndben maradni és nem elűzni másokat emiatt maga mellől? Személyes kisugárzásnak betudni és örülni annak, ami adatott? Nem tudhatta. Végtére is csak egy kilenc éves gyerek volt. Mindketten azok voltak. Nem ezen kellene rágódnia, hanem hogy jön e nyáron a kedvenc koreai együttese turnézni vagy sem. Döntött. Megpróbálja.
Hirtelen kattant a zár és Daiki nemes egyszerűséggel kirántotta az ajtót addigi nyugodt állásából.
- Lehet, hogy igazad van... - szólalt meg ugyanolyan hirtelen, előre meredve a levegőbe.
Úgy várta lelki szemei előtt, hogy Sae előtte fog állni és nem a lábára gurulni ültéből. - Hupsz bocs. ...
Sápadt volt, halványan beesett arccal ~ szinte semmit nem evett abból, amit az anyja felvitt neki ~, kócos hajjal, karikás sötét foltos szemgödrökkel, de a kékjei csillogtak. A szobája sötét volt, mintha egy vámpír költözött volna be szobatársnak. A pizsamája volt rajta, félig betűrve, kis sötétkék csokornyakkendős mintákkal, világoskék alapon.
Hátrébb lépett, hogy a lány fel tudjon állni.
- Mitől dobom el az agyam?... - Tőle egyáltalán nem megszokott komolysággal kérdezte meg a kérdést. Úgy hangzott abban a pillanatban, mintha az erre adott válasz lenne az élet értelme és azonnali szükség van rá.

Apró türelmetlenséggel várta meg, ahogy a lány kihalássza a zsebéből azt a nagyon érdekes dolgot, amit talált. Egy kulcs volt, hozzáfűzött ismertetővel, és ahogy hallgatta, úgy ugrottak elő az ő fejecskéjéből is a jobbnál jobb ötletek arra, mit is nyithat ez a kis vasdarab. - Nagyszerű.
Jelentette ki miután Sae a végére ért mondandójának. Tetszett az ötlet, és szinte már el is felejtette, hogy miért zárta be magát három napra a szobájába, ami első elhatározásában sokkal többnek volt hívatott lenni. Abban a pillanatban az a három nap is bőven elég hosszúnak tűnt, de Dai inkább a jövőre koncentrált. Már gyerekként kialakult benne az a sokszor jótékony tulajdonság, hogy nem figyel arra, ami hátráltatná, esetleg lassítaná.
Kicsit töprengett, majd visszacsukta az ajtót, egy "pill" felkiáltással. Matatások, szekrény nyitogatások, ajtó csapódás, és Daiki ugrándozásának hangjai hallatszódtak ki, majd újra nyílt az ajtó és a fiú immár felöltözve állt meg a lány előtt.
Farmer nadrág, kék póló, pulcsi, rövid dzseki és csíkos sál volt rajta, amit a szája alatt áttekert a nyakán az álláig.
- Oké, mehetünk.
Mint egy vezényszóra, elkapta barátja csuklóját és megindult vele. Ahogyan azt már Daitól megszokhatta Sae, ha a fiú eldöntött valamit, azt általában azonnal végre is hajtotta. Most például az ő házuk felé viharzott.
Leérve a lépcsőn csak egyetlen mondattal adta szülei értésére, hogy hová készül, azt sem túlságosan precízen definiálva.
- Kimentünk anya! Majd jövök!
Atsuko egy pillanatra abba hagyta a sárgarépák módszeres felaprózását mérgében, és visszakiáltott fiának.
- Ne felejtsd el a sapkád, még hideg vaaa-aah a fenébe is legalább kint van...
Morogta el magában a mondat második felét, és tovább aprította a vacsorának valót, ugyanolyan módszeres könyörtelenséggel, mint előtte.