Shirokawa Nibori élményei

Nibori az ágyán feküdt, és a plafont bámulta. Egyszerű volt, tiszta és fehér, de akárhányszor ránézett, eszébe jutott róla az a halványbarna folt – az amit otthon hagyott. Egyszer rémálomból kelt fel, egy nagyon élethűből, és sikerült beáztatnia a fölötte lévő mennyezet-részt; emiatt egy ideig nyugtatót kellett szednie lefekvés előtt, de azóta, szerencsére, egyszer sem ismétlődött meg ez az egyedi baleset. Így már nem lett volna szüksége rá, de az „éjjeli szekrénye mélyében”, vagyis az ágya fölött polc leghátuljában, mégis ott lapult egy apró dobozka, benne a pirulákkal. Próbált csak ritkán hozzájuk nyúlni.
Fáradtan felsóhajtott, és felült. Vele szemben egy másik ágy, amin csak a por ült – nem volt szobatársa. A kettő között egy íróasztal, egy bepakolt ruhásszekrény az ágya végében és egy üres a másik oldalt, a távolabbi tetején egy relatív apró és bekötetlen tévé. Mellette egy régi konzol, meg két kopott kontroller.
A kollégium rengeteg sokkal jobban felszerelt és lakályosabb szobával bírt mind ez, és mégis, ezt a felújításra váró darabot választotta magának. Leginkább azért, mert senki másnak nem kellett, és így egyedül lehetett, bár ennek már kezdte érezni a hátrányait.
Magányos volt. Hiányoztak neki az emberek hangjai – és hiába is nyitotta volna ki az íróasztal fölötti ablakot, jobb esetben is csak a szél süvítése és az autók távoli dudaszólama jött volna be rajta. Még örülhetett is neki, hogy a kipufogófüst-határhoz képest elég messze esett a kollégium épülete.
Felnyúlt maga fölé, egy ideig tapogatózott a polca lapján, amíg végül rátette a kezét arra, amit keresett, és levette: egy matt fekete, olcsó öngyújtót. A szerencsehozó kabalája volt amióta kiköltözött otthonról – a családi házban nem mert ilyet tartani. Lenyomta a gombját és hagyta, hadd táncoljon a szeme előtt az aprócska láng.
Furcsán érezte magát tőle. Egyrészt, elfogta egy erős görcs a gyomrát, és finoman elkezdett remegni az azt tartó keze is, pedig csak pár pillanat telt el. Másrészt, valahol lenyűgözte – egy ilyen aprócska dolog is ilyen erős reakciókat tudott kiváltani belőle, annak ellenére, hogy igazából soha nem ártott neki. Csak az apjának… és gyűlölte is, mert gyengének érezte magát tőle, pedig ez a kis semmi képtelen lett volna akárhogy is ártani neki. Felesleges lenne ezt túlragozni – retteget tőle, és nem talált semmit elfogadható indokot arra, hogy miért is. Finoman szólva is, rosszul tűrte azt, ha tehetetlen volt valamivel szemben.
Lassan beszívta a levegőt a fogai között.
- Nem vagyok normális.
Szabad kezével finoman megcirógatta a lángot; már a közelében is érezte az émelyítő forróságot, és amikor hozzáért, kis híján kirántotta a kezét előle. Az ösztöneinek több sütnivalójuk volt mint őneki, ehhez nem fért kétség. Borzalmas módon fájt neki, de az ajkába beleharapva igyekezett tűrni azt – egy idő után már szabad füllel is lehetett hallani, ahogy a szőr elkezd sercegni a kezén. Végigjáratta az ujjait a kis táncos körül, megigazítva parázshaját és megsimogatva lángtestét mindenhol; az pedig hálásan marta az ujjbegyeit, ujjainak szélét és kézfejének élét.
Még így ülve is érezte, ahogy elkezd szédülni és kezd a gyomrában lévő csomó kibogozódni, hogy utat engedhessen valami olyannak, aminek semmi keresnivalója nincs a testének ezen felén. A hasonlat ellenére, nem enyhült a nyomás a hasában, sőt.
Lassan teltek a perceknek gondolt pillanatok, amik igazából óráknak tűntek, mikorra is végre kikapta a kezét belőle. A bőre teljesen elvörösödött, és apró pontok jelentek meg rajta, amiket ő nem tudott nevükön nevezni, de hirtelenjében ki tudott volna találni több olyat is, amik nem tűrnek nyomdafestéket. Lényegében „csak” felhólyagosodott. Egy dologban volt csak biztos, hogy mocsokmód fájnak.
Az öngyújtó átrepült a szobán, szembetalálta magát a szomszédos fallal, és arról elrugaszkodva, munkáját végezve elégedetten dőlt le az ágyra egy elegáns esést követően. Nibori felpattant a helyéről, és kirontott a mosdó irányába.
- Pics-, pics-, pics-, PICS-! – nyomott el pár káromkodást útközben, mielőtt kényszerszerűen befogta volna a száját az ép kezével, miközben a sérültet becsapta a másik hónalja alá, hogy addig is a védelem illúziójában pihentethesse azt.
Az ajtó mögötte bevágódott, és egy másodpercre megtorpant a fiú a szoba középen – aztán döntött, és bezuhant a toalett kagyló elé és kiürítette a gyomortartalmát. Szenvedése közben egyet-egyet odavágott a kerámiavödörnek ököllel, de egyáltalán nem segített se a keze, se a gyomra állapotán. További hosszú percek teltek el, miközben csak hörgéseket és az öklendezés gyönyörű hangjait lehetett hallani – szerencsére senkinek sem kellett ezeket hallgatnia.
Miután végzett a száraz öklendezéssel is, felküzdette magát álló pozícióba, és egy kicsit tántorgósra sikerült mozgáskultúrával valahogy eltalált a kézmosóig, ahol betolta kezét a jeges víz alá. Ezt már rég meg akarta tenni, de mégse hányhatott csak oda a padló közepére. Ahogy hozzáért a sebes kezéhez a víz, felszisszent, de ez a kígyóhang gyorsan lágyult az elégedett ember megkönnyebbült nyögésévé.
- Miért nem… - kérdezte a fürdőszobatükörtől, aki válaszok nélkül, bambán meredt vissza rá. Ha egy kicsit több esze maradt volna, beleképzelhette volna azokba a szemekbe a szomorúságot, de nem sok volt neki ami ezzel foglalkozott volna. Csak a saját bamba tekintetét látta, aki nem értette a kérdés létjogosultságát. Mi az, hogy „miért nem?” Ez így van rendjén, mindig is így volt. Miért akarsz valami olyanon változtatni, amin nem tudsz? Amin nem kell? Fogadd el, ahogy a dolgok jelenleg állnak.
A víz csak folyt, a fájdalom pedig nem szűnt, vagy enyhült tüzes tűszúrásoknál finomabbá. Valahol a tízedik elpazarolt liter után jött rá, hogy talán megérné bedugaszolni a kézmosót, de ezt az ügyetlenebbik kezével csak nehezen tudta kivitelezni. Miután sok szenvedés árán sikerült, rögtön elkezdte a vizet az arcára is felpermetezni – lázjellegű forróság tört rá útközben. Így teltek el további percek is; a feje forrt, keze égett. Továbbra is szédült. Csurgott a víz az arcáról és nem volt eredménye a permetnek.
- Miért nem… - kérdezte meg újra, de csak a visszhangja válaszolt ugyanazzal a kérdéssel neki. Ha egy kicsit poétikusabb alkat lett volna, megtalálta volna ebben a józan ész vélekedését és ellenállását a tetteivel szemben, de nem volt az. Csak azt hallotta ki belőle, hogy ki nem mondott kérdésére nincsen válasz. A józan ész „… hagyod ezt abba?” variációja elnyelődött a tudatalatti semmijében.
Sokáig, nagyon sokáig állt ott a víz fölött, és csak akkor húzta ki belőle a kezét, amikor az már úgy elfagyott, hogy nemhogy a fájdalmat, de mást se érzett belőle. Lépett kettőt, és leült a falhoz, hátát neki támasztva a hideg kőnek, térdét felkapva az álla alá. Nem ölelte át – vigyáznia kellet a kezére, csak a fejét temette be a lábai közé.
Kezdett tompulni a rosszullét. Égett. Az egész teste a kezével együtt.  Különösen érezte magát – most képtelen lett volna sírni. Semmi erőt nem érzett rá, már ha a kellemetlen hőt és a fájdalmat nem vette figyelembe, teljesen üresnek érezte magát. Céltalannak, rezignáltnak és értelmetlennek érezte magát és tetteit.
Feltornázta magát álló pozícióba, és a fájó kezével lenyomta az ajtó kilincset – ha már ezt tette magával, akkor megérdemli hogy egy kicsit szenvedjen.
Egy halk felszisszenés elhagyta a száját.
A szobája nem változott semmit, amíg bent volt. Nem mintha kellett volna neki, de legbelül remélte, hogy történik valami – elkezd fodrozódni a levegő és kiderül, hogy ez csak egy absztrakt álom. Valaki közben beköltözik melléje és lesz valaki aki ügyeljen rá, valaki, aki anélkül is segítene hogy meg kéne kérnie rá.
Hiú ábrándok, és igazából ő se hitt ezekben. Csak egy halovány reménykedés a még értelmes része felől. Megrázta a fejét, és összeszedte az öngyújtót, finoman végigsimítva azt; végül is, nem ő ártott neki, magával tette ezt. Nem érdemelte meg volna hogy rajta töltse ki a dühét. Hanyatt vágódott a saját ágyára, és a magasba emelte a szerencsétlent, lassan forgatva az ablakon bejövő napfényénél.
- Miért nem… miért nem múlik el? – tartotta az öngyújtót, és csak nézte, nézte, ahogy táncol a tűz, nézte az apró elképzelt lángfigurát, ahogy gunyoros ábrázattal lejt nagy mozdulatokat a fémszínpadján. Volt benne valami kihívó, talán a szemében, talán a tánclépésekben, nem tudta volna megmondani – végül is, az egészet csak képzelte, igazából nem is számított.
Elengedte a gombot, és hagyta hogy az előadó visszamásszon a gödrébe, ahonnan kimászott, nem hagyva maga mögött semmit, csak a parazsas színpadot, amit ha megérintett volna, érezte volna a forróságát. Kicsit olyan volt mint egy tüzes zsebdzsinn, az arab mondavilágból, egy kicsit modern kiadásban. Elmosolyodott a gondolatra. Nevet kéne adnia neki.
Maga fölé emelte a másik kezét – látta rajta az új hegeit, a még mindig vöröslő bőrét, és azokat a régebbi sérüléseket, amiket a korábbi próbálkozásaikor szerzett. Már elég szép számban voltak rajta.
Előkotort egy csíkos kesztyűt, egy olyat amit a hősjelmezéhez is szokott viselni, és felhúzta a kezére. Nem talált ma válaszokat, és nem akarta nézni a nyomait – és azt sem akarta, hogy valaki meglássa véletlenül rajta. Nem bízta a véletlenre, főleg hogy egy sétát tervezett az All Might parkban; hiányzott neki a friss levegő, meg talán a tavak látképe. Az valahogy mindig megnyugtatta.
Felkelt a helyéről, és még egyszer megnézte magának az öngyújtót, és gondolkodott valami hangzatos neven neki. Arra jutott, hogy apja példáját követve valami latint ad neki – és nem kellett sokat töprengenie rajta innentől.
- Uriel. A tűz angyala után – ez legyen a neved. – döntötte el, és rakta Urielt zsebre.
Mielőtt még kilépett volna az ajtón, utoljára feltette a kérdést, hátha most kap egy választ rá valakitől.
- Miért nem múlik el a félelmem?
Csend honolt a szobában, még a szél se fújt. Ezzel száműzve pillanatnyi jókedvét, kilépett az ajtón – betöltve az ürességet a csapódás visszhangjával.
Majd holnap megpróbálja újra.