[Ismerkedős] Kirobbanó kalamajka

- Hogy az a... mindjárt... még egy kicsit... - beszélt magában, ahogy idegesen végigsétált az egyik szűk utcában; iskola után volt, és elhatározta hogy ma egy kicsit kényeztetni fogja magát és beül a kedvenc étkezdéjébe. Félreeső volt, jól főztek és mindenek előtt: olcsó volt. Mindig drágább mintha ha magára főz az ember, de nem sokkal.
A Nintendo 3DS-ét nyomkodta vadul, nagyban küszködve az egyik játék nehezebb részével, és nem tudta megállni, hogy ne kommentálja a játékmenetet hangosan. Éppen csak nem ordibált és káromkodott, és valószínűleg neki is ment volna mindenkinek, ha lett volna kinek. Szerencséjére, és másokéra, majdnem kihalt volt az utca - és az a kevés járókelőnek valahogy sikerült kikerülnie a félvakká vált srácot.
Vagyis, majdnem mindenkinek.
Igazából, észre se vette mi történt vele, amíg valaki szinte rá nem ordított oldalról - ezt már tényleg nehéz lett volna figyelmen kívül hagynia.
- Mi? Micsoda? - kapkodta összevissza a fejét, és ösztönösen reagálva a zsebébe nyúlt, ahonnan hiányolta az ismerős műbőr érintését. Helyette kikapta azt, amit talált: egy összehajtott műanyaglapot, amit szétszedve egy ismerős menükínálat bontakozott ki a szemei előtt. Párszor bambán rápislogott. Felkapta a fejét és megkereste a hang forrását; egy nem hétköznapian öltözködő, sóbálvánnyá meredt rongykupacot talált. Arra is rápislogott bambán párat, mintha csak egy belassult radarkészülék lenne. Ezt újra megismételte az előtte lévő étlappal.
Miután lejárt a munkafolyamat és sikeresen betöltött a kellő reakció, elkezdett - egy fokkal - értelmesebben viselkedni.
- Láttad ki volt? Merre ment? - faggatta a színes rongykupacot. Ha lett volna némi sütnivalója, az lett volna az első dolga hogy felhívja a rendőrséget vagy értesít valakit, aki ezzel foglalkozik. De megvolt benne a tévképzet, hogy erre ő is képes, és mellékesen - nem gondolkodott egyáltalán. Valamiért ez volt az első reakciója.
Az U.A gyorsan félrenevelte.

Hirtelen nagyon gyorsan történtek egymás után az események, valahogy úgy ahogy a filmekben szokás; mintha minden csak egy jól megtervezett jelenet gördült volna előre, és ő, a főszerepbe csöppent statiszta még csak a szövegére se emlékezve állt lesokkolva.
Először a rongykupac bizonyosodott egy igencsak hangos rongykupacnak, aki szinte csak izzott a lelkesedéstől – talán egy lecsúszott hős lenne? A Hancock Hősügynökségtől? Nem volt ismerős a neve, nem mintha ismernie kellett volna az össze hőst a városban.
- Te egy helyi hős lennél, Red Hood? – kérdezte szinte naivan az egyértelműt. Legalább ez megmagyarázná a nem hétköznapi kinézetét; őszintén, valahol még furcsa is hogy erre rácsodálkozott. Sokkal különösebb dologban látott már embereket az utcán lófrálni.
- Aham… igen, igazad van. – hagyta a másikra a dolgot. Nem tulajdonított fele annyi jelentőséget se erre mint valószínűleg a másik; az emberek majd pont egy magafajta gyereket fognak példaképnek nézni.
Aztán, odalépett hozzá egy nagyon magabiztosnak tűnő nő – ahogy megszólalt érezte hogy valami nem stimmel vele.
- Jó napot hölgyem. Nem, egyáltalán nem… - válaszolt kissé szégyenlősen. Nem volt felkészülve arra, hogy egy felnőttel kell beszélnie.
Talán az érdeklődése vagy a nyílt segíteni akarása nem tetszett neki… nem tudta volna megmondani. De, nem is számított egyáltalán – ő egy felnőtt volt, és azok mindig tudják mi a teendő, így meg se fordult a fejében, hogy megkérdőjelezze az ítéletét, hiába verték félre az ösztönei a vészharangokat.
Még nem volt elég tapasztalt ahhoz, hogy hallgasson a megérzéseire.
- Örvendek, Aria-san, az én nevem Nibori, a hölgy pedig… Red. – hajolt meg kissé hanyagul és mutatta be a másikat kelletlenül, rádöbbenve hogy már akkora nem is emlékezett teljesen a nevére. Rossz memória és figyelmetlenség. – Honnan tudhatná egyébként hogy ki tette? Tetszett látni valamit? – kezdett bele azonnal a „tetszik”-elésbe akaratlanul.
Red – akire fejben innentől így reflektált – halk morgására szinte fel se kapta a fejét. Kínosnak érezte a dolgot, de mégsem feddhette meg. Szinte csak összefutottak.

Nibori képtelen volt nem ide-oda kapkodni a tekintetét a másik kettő között folyamatosan; úgy tűnt mindketten nagyon biztosak benne, mit és hogyan kéne tenniük.
Csak ő volt itt teljesen tanácstalan?
Aria jelenléte megnyugtatta kissé, főleg hogy felnőtt léte mellett még úgy látszott érti is a dolgát – de másrészről pedig osztotta Red kétkedéseit vele szemben. A színes rongykupacról pedig... ő egy hétköznapi hősnek tűnt, akivel nagyon különbözőek voltak temperamentum szempontjából, ellene nem voltak ilyesfajta aggályai. Csak attól aggódott hogy valami olyanba fogja belesodorni amiből szívesebben maradna ki. Az egész helyzet túl szép volt hogy igaz legyen, pont akkor futott bele egy önjelölt detektívbe és egy hősbe, amikor ellopták a tárcáját.
Kicsit gyanús volt az egész… de nem látott semmilyen összefüggést a miértek között, ezért elhessegette ezeket a gondolatokat a fejéből. Nem fog megsértődni azon, ha mindenki le akarja venni a felelősséget a vállairól – ennél kényelmesebbet nem is tudott volna elképzelni.
Szemével átfutotta a fantom rajzot, és rögtön eldöntötte, hogy nem ismeri, így azonnal törölte is őt a rövidtávú memóriájából, egy apró vállvonással kiegészítve ezt. Úgy sem volt rajta semmi olyasmi, amiről messziről ki lehetett volna szúrni a tömegből.
- Nos, nem, nem lenne… - válaszolt Ariának, de aztán Red rosszallása kicsit megmozgatta az agya gyanúval foglalkoztatott részét - … nos, ebben is van valami… - próbált pártatlanul is igazat adni neki.
Nibori egyre kevésbé érezte magát kellemesen – még sem szabadult meg a felelősségtől, csak átfogalmazódott abban, hogy a kettőt ne hagyja egymásnak esni. Nem volt biztos benne, hogy képes lenne a kritikus pillanatban megállítani egy hajtépést, de nem volt más választása, ha már a passzív ütközés-csillapító szerepe alól elegánsan kibújt az által, hogy átment önkéntes kukába.
Idegein az sem segített, hogy Red hirtelen közelebb lépet hozzá és látványosan megszaglászta. Nem gondolta volna magáról hogy ilyen jó benyomást tud gyakorolni a lányokra, és hirtelen nem is tudott emiatt jól reagálni rá, csak egy nagyon gyenge és elcsépelt, viccnek szánt egysorossal:
- Előtte azért meghívhatnál egy kávéra vagy valami… - engedett meg magának egy félénk mosolyt.
Nem mintha érezte volna ennek a mondatnak a mélyebb jelentéstartalmát, csak érezte, hogy passzolna a szituációhoz.
- El tudom képzelni… - válaszolt Red egyértelmű megjegyzésére, és finoman megcsóválta a fejét. Ha csak te el tudnád képzelni…
Relatív csöndben követte a másik kettőt, hagyva hogy ők vezessenek. Ha egy dolog biztos volt számára, akkor az az volt hogy a helyzet állása szerint ő volt legalul a ranglétrán, és eszerint viselkedve csak asszisztált a másik kettő keze alá. Talán a végén még tanulni is tud valamit a profiktól.

Nibori próbálta magát olyan apróra összehúzni amennyire csak tudta – annak ellenére, hogy már kiindulásból is ő volt a legkisebb termetű a társaságból, valahogy sikerült ez neki. Érezte ahogy egyre melegebb lesz a levegő, ahogy a kettő hölgy közötti feszültség olyan nyomásúra emelkedik, hogy már csak az is összenyomja teljesen hogy közöttük áll.
- Ez… ez megmagyarázza a dolgot.
Aria-san ilyen képességek birtokában bizonyosan nagy tehetség lehetett az életben, több mint hasznosnak tűnt a fiú számára mint társ. Volt valami a nő hangjában amitől elhitte neki ezt; pont az a nagyzolás hallatszott benne, akik büszkék erre a teljesítményükre. Pökhendi volt, tény, de mostanában csak igen kevesen mondhatták magukat szerénynek.
Kiszáradt a szája, így meg kellett köszörülnie a torkát ahhoz hogy meg tudjon egyáltalán szólalni.
- Nee-san – szólította meg Ariat – nekem azért elárulod hogy milyen quirköd van? – próbált diplomáciailag ügyeskedni, és eközben témát váltani, mielőtt tényleg egymásnak esnek.
Csak ő lehetett ennyire szerencsétlen hogy belecsöppenjen egy ilyen helyzetbe. De, valószínűleg így jár az aki finnyás és kimozdul a családi házból egy finom falat reményében.
Hirtelen megkordult a gyomra. Nagyon sürgősen vissza kell szerezni azt a pénztárcát, mielőtt még arra kényszerül hogy az otthoni menüből egyen.
A veszekedés továbbfolyt. Neki meg elege lett – be kellett látnia, hogy ez így nem fog működni ha a másik kettő folyamatosan a vezető szerepért próbál versengeni. Vett egy nagy levegőt és megmakacsolta magát:
- Ebből elég legyen! – emelte fel a hangját idegesen. Nem fogja hagyni tovább hogy a feje fölött csapjanak össze a hullámok. Több mint eleget sodródott az árral. – Látom egyikőtök se fogja lenyelni a büszkeségét. Segíteni akartok? Rendben, legyen! Aria-san; merre ment a gyanúsított? Mutasd az utat! És Red; tartsd meg az energiádat a harcra, ha egyáltalán sor kerül rá. És most, elindulhatnánk végre? - mondta, lezártnak tekintve a témát.