Kawashima Nobu

Játékmód típusa: Normál
Név: Kawashima Nobu
Becenév/Hős név: -
Nem: Férfi
Foglakozás: Diák
Kor: 14
Osztály: 1-G

Kinézet: Összességében elég átlagos kínézetű, egyedüli különlegessége a 180cm körüli magassága lehet. Testalkatra nem túl kirívó, aránylag jó kondícióban van, és az utolsó néhány hónapban egy kis izmot is sikerült magára szedni. Haja középhosszú és fekete.
Jellem: Nem egy komolytalan ember, de nem jellemző rá a túlzott komolyság sem. Könnyen viccet tud csinálni bármiből, egészen addig, amíg nincs tétje, és ízlésesnek találja. Gyakran vannak szarkasztikus, ironikus megjegyzései, ám ezek sosem igazán sértőek. Kedveli a jó társaságot, viszont alapjáraton szeret csendben marad, és csak akkor megszólalni, ha tényleg köze van a témához.

Quirk: Existential Crisis
Típus: Emitter (aktív)
Nobu képes átlépni egy fantomdimenzióba, és amíg ott tartózkodik, annak a szabályai szerint létezni.
Több módon tudja megközelíteni a fantomdimenziót.
Hátrahagyhatja a testét, és szabadon mozoghat fantomként. Ebben az esetben egyszerre akár fél percig is használhatja a quirkjét. A fantom nem tud a fizikai világgal érintkezni– és nem is látható a fizikai világ számára -, így támadásra, vagy megsebesülésre teljesen képtelen. Mozgásában kevésbé korlátozott egy embernél; nagyobb ugrások végrehajtására képes, sokkal gyorsabb, és alkalomadtán akár a gravitációtól függetlenül felfelé, vagy lefelé is mehet. Ez idő alatt a fizikai teste fölött nincs hatalma. Ha egyszerre két testtel rendelkezik, (fantom és fizikai is) akkor a kettő közül az egyikben egyesülhet.
Beléphet akár a fizikai testével is a fantomdimenzóba, így a használat idejére a fizikai világból eltűnik, és fantomként funkcionál. Ezt az állapotot egyhuzamban legfeljebb öt másodpercig tudja fenntartani.
A fantomdimenzióban való bóklászás megterhelő a testre nézve, ezért a quirkjének a túlzott használata nagyon hamar akár az intenzív osztályra is küldheti.

Előtörténet

Verejtékezve, könnyektől égő arccal ültek a félhomályban úszó ablak alatt. Az anya kétségbesetten nyelte az orcájáról legördülő cseppeket, és egyre erősebben zárta karjai védelmébe a fiát, miközben azt hajtogatta: "Minden rendben lesz..."
De ezt ő sem hitte el. Akárhányszor erre gondolt, a gyomrába hasító fájdalom tovább rosszabbodott, és kis híján hányásra késztette.
"Minden rendben lesz..."
A világ legkínkeservesebb hangján tudta ezt mondani, egy olyan hangon, ami azoké, akik már a lét összes fájdalmat átélték, - pedig ő jól láthatóan még csak a harmincas évei elején járt. Az egyetlen ami megmaradt neki, az a gyermeke volt. Hozzá az életénél is jobban ragaszkodott.
A torka kiszáradt a több órája tartó folyamatos beszédtől, a könnyeken keresztül pedig szinte alig látott. Az orrán is nehézkesen vette a levegőt, és már a háta is kezdett fájni. Szörnyen kényelmetlen pózban volt, de még a legkisebb mozdulattól is félt, mert nem tudta, zavarodottságában mit tenne. Talán csak egy panaszos sírás volt. Talán annál több.
"Minden rendben lesz..." - ismételte el azon az éjszakán már ezredjére ugyanazt a mondatot, ki tudja, hogy ezúttal a drága gyermekének, vagy magának.
Mert abban a szobában nem ő volt az egyetlen, akinek egy világ omlott össze aznap. A nő ölében ülő fiú számára az alatt a néhány óra alatt romba dőlt minden. A hite, a világképe, az álmai, az egész élete. Erősen reszketett, csak a szoros anyai ölelés tartotta egy helyben. Könnyeit bár felszívta a szülő sárga topja, így is teljesen nedves volt az arca. Képtelen volt megnyugodni. Üresnek érezte magát, de mégis tele volt gondolatokkal és érzésekkel. Félt. Utált. Csalódott. Szeretett. Hiányolt.
Feladta. Azt kívánta, bárcsak végre eltűnne.

Véget ért a nyár; meleg színekbe borultak a tájak, megjelentek a vörös, a sárga és a narancs árnyalatai a lombokon. Szép lassan a Kawashima család ruhatárából is kikerültek a komor színek, mint a fekete, és felváltották az őszt dicsőítők. Nobu is elfogadta ezt a rendet a maga módján, így aztán az utolsó napra már hajlandó volt egy kekizöld rövidnadrágban és egy fehér pólóban megjelenni. Ez egy jelentős előrelépésnek számított a múlt hónap óta.
Nem volt sok doboz hátra, egyedül a garázs tartalma maradt. Egyesével kipakolták, majd felrakták a kamionra. Mivel ezek mind súlyosak voltak, a nagybácsira hárult a feladat, Nobu pedig pihenetett egyet. Kíváncsiságból a kamion oldalára írt reklámot kezdte el olvasgatni. Aránylag tudta, hogy mire kell számítani, hisz tisztában volt azzal, hogy mi történik, de ettől még szívesen nézegette ezeket a túlzó, öndícsérő szövegeket. Amiután már nem talált több olvasinvalót, eldöntötte, hogy a kígyózó sorban közlekedő hangyákat fogja figyelni, amíg nem indulnak.
A nagybátyjával különösen sokat találkozott abban a két hónapban, lehet, hogy többet, mint az előtte való két évben. Sosem volt idejük túlzottan közel kerülni egymáshoz, de még azután az éjszaka után se alakult ki olyan rossz véleménye a fickóról.
- Ez volt az utolsó, indulhatunk. Gyere Nobu! Megyünk! - szólt oda a fűben guggoló fiúhoz a férfi.
Nobu szófogadóan odafutott, beszállt, aztán a kamion elhajtott, és soha többé nem tért vissza oda.

Megint ott volt. Elhaladt néhány idegen mellett, unottan lerakta a pad mellé a táskáját, aztán levetette magát a székre. Körülnézett. Csalódottan nyugtázta, hogy semmi sem változott tegnap óta. Sőt, az is lehet, hogy már egy fél éve nem változott semmi, hisz egy jó ideje erre kellett ráébrednie minden nap. Nem szerette azt a helyet. Nem alázták meg, nem csúfolták abban a teremben, nem tettek ők ellene semmit. Ők megadták az esélyt, és Nobu volt az, aki elrontotta. Aztán adtak új esélyeket, de Nobu úgy hitte, túl késő lenne megbánni a tetteit, és inkább maradt a szerepénél. Az emberek feladták. Fél év alatt már olyan gyakorlatuk lett, hogy zsigerből átnéztek rajta. Tényleg úgy érezhette, mintha nem létezne az osztálytársai számára.
Sokat agyalt azon, hogy pontosan miként jutott el eddig a pontig, még úgy is, hogy tisztában volt a válasszal. Számtalanszor visszhangoztak a fejében a szavai, és számtalanszor látta a szemei előtt a buta cselekedeteit. Egyértelmű volt.
Kifogásnak, és hárításnak érezte, emiatt nem vallotta be magának, de pontosan tudta, mi volt a valódi ok.
A nagyszülei. Azután, hogy napi kapcsolatba kerültek az unokájukkal, úgy tartották, az ő felelősségük is a jövőjének a biztosítása. Természetes aggódás, kedves gesztus. Áh, ugyan. A történelem ismétlése, csak rosszabb formában. Sebek feltépése azután, hogy ők maguk ígértették meg azzal a szerencsétlen fiúval, hogy csendben marad. Egy szegény nő továbbkínzása.
A nagyszülők mindig büszkék voltak a második fiukra. A család bemocskolt, majd elfeledett nevét ismét dicsőségessé tette, és sosem okozott csalódást a büszke apának és anyának. Egy hős volt. Szolgált és védett. Az unokájuktól is ezt várták.
És ez csak egy volt, a nagyszülők aljas tettei közül.

A következő év tavasza sem tűnt különbözőnek elsőre. Tanévkezdés. Cseresznyevirág, beszéd, csengő. Leültek. Minden ugyanolyannak nézett ki, egy dolgot leszámítva. A padjától balra bekerült még egy pad. Egy új tanuló? Izgult. És félt is. Fogalma se volt, hogy fog ez működni. A jelenlegi osztálytársait már eltaszította magától, de mi van, ha jön valaki a rendszerbe, aki nem ismeri a szabályokat? A remény szikrája csendben, óvatosan tüzet gyújtott, de Nobu nem bízott ilyenekben. Lenyugodott, és elfeledte.
Fukuda Aiko. Nagyjából egy fejjel alacsonyabb lehetett nála. Néhol kicsit kócos, ám mégis rendezett, váll fölé érő, mogyoróbarna hajjal. Az egész osztály őt nézte. Meglehet, hogy az ő fejükben is ugyanaz a probléma kezdett megfogalmazódni, ami Nobuéban.
Nem történt semmi. A lány elfoglalta a helyét, és elkezdődött az óra. Az első három szünetben nagy népszerűségnek örvendett, az osztály kedves volt hozzá, próbálta megismerni. A negyedik szünetben aztán lecsendesett a helyzet, mindenki visszatért a megszokott társaságához, ő pedig egyedül maradt. A vázlatfüzetében és egy ceruzában lelt társakra. A két eszköz addigra jól ismerte a lányt, és örömmel fogadták minden alkalommal. Elkezdett firkálni. Nobu elképedve figyelte a gyors, bohókás vonalak születését. Ő maga is imádattal csinált ilyeneket, szerette a művészeteket, főleg a rajzolást, viszont se a faluban, se a városban, se az osztályon belül nem talált senkit, akivel osztozott volna a hobbiján. Az új tanuló észrevette a rajta vonagló szempárt, amire elmosolyodott. Lapozott, és belekezdett egy új projektbe. Egy percen belül végzett a rajzzal, amit azonnal megmutatott a kíváncsi leskelődőnek. Egy aranyos, integető figurát ábrázolt, fölötte szövegbuborékba írt “helloval”. Megszólalt a csengő és a lány nem kapott választ. Aznap nem lett belőle semmi, de hosszú idő után Nobu szíve megint a torkában dobogott.
Aiko hétfőtől péntekig újra és újra megpróbálta, öt nap, öt különböző stílusban. Végül ötödjére sikerrel járt. Nobu elkérte a jegyzetfüzetet, és elkezdtek írásban beszélgetni. A sorsdöntő szavakat már a saját hangjukon mondták el egymásnak.
- Aiko vagyok.
- Tudom. - mosolyodott el örömében. - Én Nobu. Kawashima Nobu.
Kiderült, hogy mindketten ugyanabban a szomszédos faluban laknak, és hamar rájöttek, hogy meglepően sok közös van bennük.
Este a falu határán túl, a domboknál találkoztak, és készek voltak bármit megosztani egymással. Legfeljebb tíz óra telt el azóta, hogy először beszéltek, így ez egy kifejezetten felelőtlen és alaptalan elhatározásnak tűnhetett a részükről. Megsúgom, szó sem volt szerelemről, de még csak hasonlóról sem, szimplán csak nem volt okuk nem beszélni. Nem érezték úgy, hogy lett volna bármi vesztenivalójuk.
Nobu kezdte. Elmondott mindent. Az összes gondolatát, amit benn kellett tartania, az összes történetet, amit nem mondhatott el senkinek. Hogy aznap az apja halálhírét kapta születésnapi ajándékul. Hogy akkor és ott megtudott mindent a családjáról. Az apja nem a probléma megoldója, hanem megelőzője volt. Nem egy közkedvelt, nép által ünnepelt hős, hanem egy alvilág által rettegett mészáros.
De ő sosem kérte ezt senkitől. Ő sosem álmodott erről. Egy átlagos ember életére vágyott, fiú, öcs, férj és apa akart lenni, nem hős, vagy valami annak titulált személy.
A nagyszülők mindkét fiúkra ráerőszakolták ezt a sorsot, halálba küldték a saját vérüket, és még azt sem mondták el, mi okból. Nobutól se kértek mást. Néhány hét után az anyja is beadta a derekát. Sőt, nem csak beleegyezett, hanem egyenesen rajongott az ötletért. Talán addigra beleőrült. Talán újra látni akarta valakiben azt a személyt, akibe oly’ sok éve beleszeretett.
És a nagyszülők...
És csak mondták, és mondták, amíg fel nem a jött a nap.

- Szerinted ez örökké fog tartani?
A lány elmosolyodott.
Talán a hosszú fű cirógatta az arcát. Talán átfutott az agyán az a három év. Talán csak egyszerűen próbált barátságossá tenni egy zord kérdést, amit félt feltenni régóta. A fiú inkább ezen töprengett, ahelyett, hogy komolyan vette volna a dolgot.
Megijedt.
Megrémítette a válasz.
A szél aznap kifejezetten hűvösen fújt, de az ég pont olyan tiszta maradt mint máskor. A csillagok is ugyanolyan fényesen ragyogtak, és a fiú még mindig emlékezett arra a néhány csillagképre, amit megtanult, csak hogy elbűvölje a lányt.
Október vége lehetett. Ketten voltak, távol mindenki mástól, egy satnya domboldalon, egymás mellett. A csendet egy pimasz kis tücsök ciripelése előzte meg, de ez számukra már természetessé vált.
Megfontolta, hogy a megszokott “nem tudommal” kezdi mondandóját, viszont ettől hamar eltántorodott.
- Aiko...Felvettek.
Üres, vontatott, sőt, szenvedő hangon elmondani egy jó hírt? Mégis milyen ember ez?
Ismét a tücsöké lett a főszerep egy pillanatra.
A lány nem tudta mit mondjon.
Hirtelen felült és ülésből a nyakába ugrott a fiúnak, fülig érő szájjal.
- MONDTAM!
Felnevettek. Eszükbe jutott, hogy ezeken az éjszakákon mindig szívesen viccelődtek azzal, hogy az utcán végzik, és majd régi zenék rumbatökön játszásából fogják megkeresni a napi kenyerüket. Aznap eldőlt, hogy ez nem így lesz.
Mindketten tudták, hogy ez az életükben egy fejezet végét jelenti.  Nem lehetett közös jövőjük, de mégis boldogan csinálták azt, amit mindig. Csodálva bámulták a mélykék égbolton a fényes pontokat.