Nakai Kotani háttértörténet

Élet a Mesterrel 1. fejezet

Hotaka POV

Várni kell. Már megint. Mindig csak várni. Ezzel tudnak a legjobban az őrületbe kergetni az orvosok. Már majdnem négy napja, hogy behoztam a kislányt és ezek a nagyokosok még csak annyit sem tudtak mondani, hogy vajon életben marad-e? Benézek rá az üvegfalon keresztül.
Szegény pára. Csak úgy küzd minden egyes lélegzetért, a betekert homlokán pedig már átütött az izzadság a fáslin. A lázcsillapítók láthatóan nem akarnak nála hatni, és azok a sebek...olyan mélyek. A fenébe! Miért nincs itt ilyenkor Chiyo?!

-Mr. Hotaka Nakai? - gondolataimból az egyik főnővér, egy bizonyos Iori hangja rángatott ki. Csendesen bólintottam, ő meg mellém lépett és hol rám, hol a kezében lévő orvosi lapra tekintett.
- Nos?
-  Az állapotát nagyjából sikerült stabilizálnunk, de - itt benézett a kislányra - A folyadék és tápanyaghiány megviselte a szervezetét, továbbá a teste fizikai bántalmazás jeleit is mutatja…
- Nem tudtam mit válaszolni...
- A-a véreredmény egy fokkal jobb: drognak vagy egyéb függőséget kialakító szernek nincs jele. Ellenben sajnos egy kezdeti fázisú fertőzés  elindult már benne, javarészt a korábban mondott dolgok miatt…- ráemeltem a tekintetemet, ő meg kissé riadtan az arca elé emelte a papírokat - d-de persze semmi olyan, amit ne tudnánk a lehető legmegfelelőbben kezelni.
- Értem. Más egyébről van még információja?
- Mire gondol?
- Kiderült, hogy kik a szülei? Van családja? - Kérdeztem le sem véve a szememet az időközben mocorgásba kezdett kicsiről.
- Öhmm...Nos, van találat. Egy jelenleg Osakában élő, középkorú házaspár a szülők.
- És? Lettek értesítve?
- Igen, viszont…- Iroi kellemetlenül a szája szélébe harapott. Látszott rajta, hogy legszívesebben nem akarta volna kimondani azt, amit tudott. Én ellenben hajthatatlan voltam, és tovább szuggeráltam - Viszont... nem hajlandóak lányukként kezelni, és nem is hajlandóak magukhoz venni, vagy bárminemű kapcsolatba kerülni vele.- Ez a mondat nyílként hatolt a szívembe.
- Ismételje meg.
- Mi?
- Mondom, ismételje meg, amit az előbb mondott. - A nő láthatta rajtam, hogy nem viccelek, így kissé remegő hanggal, de újra elmondta.
- Nem hajlandóak lányukként kezelni a...Uram! Mr. Nakai! - Itt csapódott az öklöm a falba, ami persze be is repedt, és a hangra jó pár fej nézett ki a közeli ajtók réseiből.
- A szemetek! Milyen jogon merik ezt tenni?!
- A-a kiküldött biztosnak csak annyit mondtak, hogy lemondtak minden szülői jogukról a Maito-Szervezet javára, amikor...nos…
- Eladták nekik őt?!
-...Jelenleg eljárás folyik a szülők ellen kiskorú veszélyeztetése és illegális emberkereskedelem vádjával, de mivel még két másik szintén kiskorú gyermekkel rendelkeznek...nem tudni, mi lesz az eredmény.
- Ha van igazság a földön, akkor börtönbe jutnak. Ilyen emberek nem valók szülőnek.- Sziszegtem a fogaim között. Bentről hirtelen kiabálást hallottunk, és egy emberként ugrottunk be a nővérrel. A kislány volt az, a szívmonitora teljesen bepörgött, és a vállán lévő seb láthatóan felszakadt a rángatózástól.
- Segítség..segít…-Nyöszörögte könnyek között, nekem meg...köd ült a fejemre. Jobban nem tudom leírni azt, ami akkor történt. Nem is tudom mennyi perc eshetett ki akkor nekem, de a következő pillanatban már a kicsi ágyának szélén a ültem, félig a karomban tartva őt, a másik kezemmel meg a kis gyöngyöző fejét simogattam.
- Nyugodj meg….itt vagyok...senki nem fog bántani… - Suttogtam neki kedvesen, a kislány meg végül, nagy nehezen ismét megnyugodott. Kis, sérült ujjacskáival megpróbálta megfogni az enyémeket, de persze túl gyenge volt hozzá, és visszaesett  keze az ágyra.

Ekkor döntöttem el.

- Nővér, egy pillanatra…
-Igen? - Kérdezte, miközben leszedte a félig már lejött kötszert a lány válláról, majd elkezdte feltenni az újat.
-Kivel kell azzal kapcsolatban beszélnem, hogy a gyámja legyek a kislánynak? - Láttam a nővér arcán, hogy nem hisz annak, amit éppen az előbb hallott. - Nos?
- Hát, a főorvossal mindenképpen egyeztetnie kell, valamint a gyámügy is valószínüleg többször is fel fogja keresni önt az elkövetkező pár hónapban…
- Úgy látom, nem értett engem tisztán Iori. Mikor ez a kislány magánál lesz én már azt szeretném, ha ki is vihetném erről  a helyről, magamhoz venni...hogy igazi otthonra leljen…

                                                                                                    *

Napok teltek el várakozással, hosszas beszélgetésekkel és interjúkkal. A gyámügyeseknek nem kifejezetten tetszett az a tény, hog egyedülálló férfi (és még hős is) vagyok, hiszen a szülői teendőket különösen nehéz ilyen esetben ellátni, de mivel végül nem volt olyan más része az életemnek, amibe jobban bele tudtak volna kötni, így végül nem tehettek mást. Engedélyezték, hogy a kislány gyámja legyek.

Végül ő is magához tért. Iori hívott kora reggel, hogy bemehetek hozzá, nekem pedig nem kellett kétszer mondani. Azt ellenben a telefonban említette, hogy a lány még gyenge és nagyon fáradt, így csak nagyon rövid ideig tudok vele beszélni, de az már nem érdekelt. A lényeg, hogy javult az állapota. Mikor bementem a szobába, a kicsi álmatag, barnás szemeivel egyből rám tekintett.
- Maga...kicsoda? - kérdezte elhaló hangon. Odaléptem az ágya mellé, és leültem a mellette lévő székre.
- Engem Hotakanak hívnak. Én találtalak meg.
- Maga?
- Igen. Téged hogy hívnak kicsi? - kérdeztem, de nem válaszolt.
- Na - mosolyodtam el - Csak van neved, nem? - Ő erre csak gyengén megcsóválta a fejét. Összeszorult a szívem. Azok az állatok még csak…Nyugodj meg Hotaka. Nyugalom.
- Bácsi…
Igen?
- Az baj...hogy nincs nevem?
- Nem kimondottan, de hát... nem hívhatlak mindig kicsinek - Itt villant a fejembe az ötlet.Vagy talán mégis! - Mit szólnál ahhoz, hogy... Kotani*?
- Ko..tani? - Ismételte meg egyre elhalkuló hangon. Bólintottam, majd a kezemmel felrajzoltam a levegőbe a jelet.
- Igen, Kotani. Ez hogy tetszik?
- Szép...szépen hangzik...de bácsi…
- Hívj Hotakanak kérlek.
- Nem baj, ha még alszok egy keveset?
- Dehogy is. - Simogattam meg a fejét - Pihenj csak, majd később még visszajövök. Szeretnéd, hogy hozzak valamit?
- Nem kell...Nem... - és ezzel el is nyomta újra az álom, én pedig kimentem a folyosón lévő büfébe, hogy egy kis üdítőt vegyek. Ahogy kortyoltam volna bele az italba, hirtelen két rendőr szállt a ki liftből és egyenesen Kotani kórterme felé vették az irányt. Szerencsére az éppen egy másik szobából kilépő doktor megállította és kérdőre vonta a két jövevényt, akiket így volt időm beérni.
-Mit szeretnének itt uraim? - Kérdezte a doktor, én szerintem normális hangvétellel, erre a benga termettel rendelkező kopó csak rosszallóan horkantott és megigazította az övét.
- A korábbi többszörös gyilkosság kapcsán szeretnénk kikérdezni az érintett kiskorú személyt. Tudtunkra adták, hogy már magához tért, így nincs akadálya annak, hogy választ adjon a kérdéseinkre. - Mondta a  és jól láthatóan próbált alkatával a doki főlé magasodni, ellenben az cseppet sem ijedt meg tőle, és két kopó csak egy határozott fejcsóválást kapott válaszként
- Nos, az lehet, hogy a kishölgy eszméleténél van, ellenben még koránt sincsen kikérdezhető állapotban. Továbbá…
- Továbbá én sem adom meg rá az engedélyt, hogy minden komolyabb ok nélkül zaklassák szegényt. - Léptem be a doktor és fakabátok közé. A korábban pöffeszkedő  alak összehúzott szemekkel végigpásztázott.
- Miért, maga kicsoda?
- A nevem Hotaka Nakai, Kotani nevelője. Én találtam rá az eset helyszínén és hoztam ide.
- Igen, ez a név stimmel - nyálazta gyorsan végig a kisebb, tömzsi rendőr a nála lévő, feltehetően az üggyel kapcsolatos papírokat - de magát még az eset napján kihalgatták. Értékeljük az elhivatottságát - zárta össze a lapokat - de mindenképpen beszélnünk kell a lánnyal.
- Megismétlem magam: azt ugyan miért? - húztam fel a szemöldököm.
- Mert nem veszíthetünk szem elől egy esetleges gyanúsítottat. - és itt rongáltam meg megint a kórház falait az öklömmel. -Hogy merik...Miből gondolják….hogy ő tette?
- Ugyan már! - Csattant fel nagydarab tag - attól, hogy kiskorú még simán elgurulhatott a gyógyszere!
- Ezt a gyereket - már az orvosnak kellett lefognia - megkínozták, éheztették, megbetegítették azok az állatok. Csoda, hogy még egyáltalán él. Mégis a kevés agysejtjei közül melyikből jöhetett önnek vagy a feljebbvalójának az a gondolat, hogy netán ő mészárolta le azt a sok fanatikust?!
- Vigyázzon a szájára, maga…- Itt már a tömzsi rendőr is lefogta a társát nyugtatólag, majd jól láthatóan belesúgott valamit a fülébe. A férfi arca erre megkeményedett, a szemei csak úgy ontották továbbra is a szikrákat felém. Viszont az is látszott,  hogy a kapott információk miatt kénytelen most megadni magát.
- Még hogy az igazságnak semmi sem szabhat gátat - Morogta az orra alatt - ezt megjegyeztük önnek...Last Hope. - Ezzel sarkon fordult, és kelletlenül a lift felé vette az irányt. A doktor végül engem is elengedett és egy picit leporolt a vállaimat.
-Minden rendben Last - akarom mondani Mr. Nakai?
-Az hogy velem mi van, az lényegtelen. Az a fontos, hogy Kotanit nem háborgatták. - Odaléptem az ablak mellé és ránéztem a békésen szunyókáló lányra. Hiába tudom legbelül hogy ő tette, nem fogom hagyni, hogy meglegyen emiatt bélyegezve. Hogy a saját élete védelmében kellett végeznie az őrültekkel. Azonban...az a hely...a testek...és Kotani...legvadabb rémálmaimba ne jöjjenek vissza ezek az emlékképek.

                                                                    *

A napok gyorsan elteltek, Kotani állapota egyre csak javult, ellenben valami furcsát is felfedeztem rajta. Hol félénk, hol kíváncsi tekintettel bámult rám vagy az orvosokra, de egy arcizma sem rándult. Egy pillanatra sem mosolyodott el, akármilyen jó hírt is mondtak neki, vagy kedveskedtek. Ettől az én hangulatom sem volt a legjobb, de az alkalmazottak bíztattak, hogy ez még a traumának a hatása, és majd a pozitív dolgok, élmények hatására majd fel fog oldódni ez az állapot idővel - meg persze rengeteg odafigyeléssel.

                                                                      *
Egy szombati napon végül úgy döntött a kórház, hogy Kotani fizikailag teljesen rendbe jött, így az ő munkájuk véget is ért vele kapcsolatban. Átadták nekem a kellő orvosi papírokat, amiket majd még azért a háziorvosnál meg egyéb más intézetekben le kell majd adni. Iori, mire visszaértem a kórterembe már fel is öltöztette Kotanit, és minden megvolt ahhoz, hogy meginduljunk hazafelé. Gyengéden megfogtam a hozzám közelebb eső kezét, és lassan az irányt az ajtó felé vettük.
- Hotaka  bácsi…
- Igen?
- Most hova megyünk?
- Haza kicsi. Mától fogva én fogok vigyázni rád...  

*kicsi völgy