Malasorte

FIGYELEM! Az adatlap történetleírást tartalmazhat.
Adatlap

Játékmód típusa: Hardcore
Név: Takeshi Kato
Becenév/Hős név: Malasorte (Jelentése balsors)
Nem: Férfi
foglakozás:

Titok:

Kor: 30
osztály-évfolyam/specializáció:

Titok:

Kinézet: 180 cm magas, vékonynak tűnő testalkattal ennek ellenére erős. A súlya olyan 75-80 kg között. Barna rövid haja van és kék szeme. Zöld rövidujjú inget visel, fehér mellénnyel, fekete nadrágot és fehér lakcipőt és fekete nyakkendőt. Még a vak is láthatja, hogy ezek minőségi anyagból vannak és valószínűleg méretre szabva készítették, csak neki. Egy elég érdekes karórát hord magával. Fején egy Gatsby sapka díszeleg. Amúgy a testén van pár csúnya sérülés amiket a ruhák ügyesen takarnak.

Jellem:

Titok:

Quirk:

Titok:

Előtörténet

- De, hogy utálom én ezt – mondtam miközben leültem a kissé szakadt bőrkanapéra.
- Ne gyerekeskedjen.
- Akkor is, ez egy marhaság.
- Minden egyes alkalommal eljátssza ezt, a kis jelenetet. Nincs rá semmi szükség. Manapság nagyon sokan veszik igénybe az én és a kollégáim szolgálatait. Még hősök is. Úgy értem a profik nem azok, akik annak tekintik magukat.
- Hogy mit csinálnak, a hősök, az engem nem izgat. Egy cseppet sem.
- Erre azelőtt kellett volna gondolnia mielőtt belekeveredett az incidensbe.
- Az nem az én hibám volt.
- A bíró nem így látta.
- Én csak elvégeztem a munkámat.
- Hadd ne ismételjem el azt, amit a jelentésbe leírtak.
Aki folyton akadékoskodott velem, az egy hatvan év körüli kopaszodó, szemüveges, ráncos homlokú férfi volt. Gyéren megvilágított szobában tartózkodtunk a falakon nem volt semmi dísz és mindketten ugyanolyan kanapén ültünk. Tudom, nem volt valami fényűző azonban az én pénzemből csak ilyen pszichológusra futotta. Okoztam egy kis zűrt majd választanom kellett vagy börtönbe megyek vagy keresek egy agykurkászt akivel heti két alkalommal le kellett ülnöm, beszélgetni. Jobb dolgom is lett volna, mint ott ülni és kiselőadást tartani az életemről.
- Megmondaná mi a gondja a hősökkel?
- Semmi. Ők végzik az ő dolgukat én pedig a sajátomat.
- Nagyon érdekes, szívesen meghallgatnám bővebben.
- Ne kezdje már megint doki. Addig piszkál, míg el nem mondom mire is gondolok.
- Ez így van. De kérem, beszéljen lassan, mert órabérben dolgozom.
- Nagyon vicces.
- Tudom.
- Most mondja, meg miért szívja a véremet? Csak azért a kis incidensért?
- Nem nevezném kicsinek.
- Bocsánatot kértem és a macska szőre is visszanő. Vagyis egyszer vissza fog nőni.
A háta mögül elővett egy dossziét, kinyitotta majd elkezdett benne lapozgatni. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, abban az én adataim vannak. Miközben keresgélt hangosan hümmögött és jobban ráncolta a homlokát.
- Mondja csak, magának milyen képessége is van?
- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, hogy nekem nincs semmiféle képességem. – közben morcos képet vágtam.
- Ó bocsánatot kérek. Kiment a fejemből. – mondta mosolyogva majd megkopogtatta a homlokát.
Én persze nem hittem neki, mert bár elég vénnek nézett ki ennek ellenére vágott az esze, mint a lézer szike.
- És ez gondolom nagyon rosszul érintette. Mesélne nekem a gyerekkoráról vagy a szüleiről?
- Nem. Ez magán ügy.
- Akkor tán meséljek én a családomról?
-Nem, csak írja alá a papíromat, hogy teljesen normális vagyok, hogy végre eltűnhessek innen.
- Akkor mondjon valamit a családjáról.
- Szüleim még élnek, egészségesek.
- Milyen időközönként találkozik velük?
- Gyakran.
- Bővebben.
- Nem gyakran.
- És miért?
- Sok a dolgom.
- Azért tudnia kéne időt szakítani a saját szüleire.
- Beleszólok, én hányszor látogatja meg az anyjáékat?
- De kérem, az én szüleim már meghaltak. – mondta az orvos nagy kerek szemekkel.
- Ez nem kifogás.
- Szexuális fronton mi a helyzet?
- Ott minden rendben ezt lekopoghatom. Rendszeresen van nemi kapcsolatom és hébe-hóba előfordul, hogy nőkkel is.
Beletelt néhány másodpercbe mire megértette mit is mondtam majd majdnem kiesett a fotelból.
- Megkértem, hogy hanyagolja az élcelődést.
- Ez az egész helyzet egy kész vicc.
- Azt hiszi, nem tudom, miért viselkedik így. Tisztában vagyok mi történt ama incidens során és, hogy magának miken kellett keresztül menni. De higgye el maga nem tehetett semmiről.
- Persze, hogy nem, hisz csak gyerek voltam. De akkor is nagyon fáj és ez sosem fog elmúlni.
- Halottam minden héten többször bemegy a kórházba.
- Ez a legkevesebb azok után.
- Mesélje el hogyan is történt.
- Ha nincs jobb dolga végül is megtehetem. –ezzel sóhajtottam egy nagyot és belekezdtem a mesébe.

Éppen egy erdőben sétáltam ugyanis az én dolgom volt aznap, hogy vacsorának valót találjak mikor hirtelen a karomban szúró fájdalmat éreztem. Odakaptam a fejemet azonban nem láttam semmit ennek ellenére vérezni kezdtem. Ledobtam magamról a hátizsákot jobb kezemmel a forrást szorítottam majd elkezdtem rohanni vissza a házhoz. Véreztem már sebtől, azonban még hasonló sem fordult ellő. Abban reménykedtem, hogy a barátaim tudnak rajtam segíteni, nagyon reméltem. A következő pillanatban a földre zuhantam és mintha legalább egy mázsát nyomot volna a testem, mert a kisujjamat sem tudtam megmozdítani. Mikor már azt hittem minden elveszett egy vörös szakállat pillantottam meg, amitől kissé megnyugodtam.
- S-s- segíts. - nyögdécseltem.
A férfi komor képpel végignézett rajtam, majd letérdelt mellém és gyengéden megsimogatta a fejemet.
- Nem kell félned, nemsokára hazatérsz. Kérlek, ne felejts el minket és azt, amire tanítottunk. – majd mindent ellepett a sötétség.

Bárhova és néztem mindenütt sötétség vett körbe és a testem minden porcikája fájdalomtól szenvedett. Fogalmam sem volt róla mit is kéne tennem, próbáltam kiáltani, de alig jött ki hang a torkomon. Váratlanul egy szokatlan gondolat fordult meg a fejemben is kinyitottam a szememet. Ezúttal a túlságosan erős fény miatt nem láttam semmit ráadásul bántotta is a szememet. Nagy szerencsémre rövid idő után sikerült hozzászoknom így megtudtam, hogy egy kórházban vagyok. Óvatosan oldalra fordítottam a fejem és megpillantottam az infúziót, amit a karomba vezettek. Az mellett egy gép foglalt helyet mely egyenletes pityegő hangot adott ki, bizonyára a szívverésemet figyelhette. Valami oknál fogva még mindig nem bírtam mozdítani egyetlen végtagomat sem. Egy ifjú hölgy tűnt fel az ágyam végébe, olyan húsz év körüli lehetett majd elkezdett vetkőzni. Ez volt az első alkalom, hogy csipkés fehérneműt láttam. Csak rövid ideig láthattam, mert rögtön felvette a másik ruháját, amiből megtudtam, hogy ő egy nővérke. Szólni akartam neki, de egy nyikk nem sok annyit sem tudtam kipréselni magamból. Mivel más ötletem nem volt vettem egy viszonylag mély levegőt majd kifújtam. Erre először nem figyelt fel, de addig ismételgettem, míg rám pillantott és akkor a szája elé kapta a kezét. Villám gyorsan eltűnt és csak reménykedni tudtam, hogy nem szégyenében menekült el, azonban a távolból kissé zavaros beszédet halottam.
- Dok.o. úr.

Ezután izgatottan visszatért egy fehér köpenyes férfi társaságában, aki egy kis zseblámpa szerűséggel a szemembe világított. A biztonság kedvéért neki is fújtattam egy keveset, aminek úgy tűnt nagyon örül.
-Csak nyugodtan fiam, nehogy kifáraszd magad. Gyorsan menjen telefonálni, értesíteni kell a gyermek szüleit.
Nagyon kifárasztott ez a fújtatósdi majdnem teljesen kimerültem tőle. Egy csomó vizsgálatot végeztek rajtam majd megpillantottam azokat, akik oly annyira hiányoztak számomra. Édesanyám és édesapám örömükben sírva fakadtak és szorosan átöleltek.
- A-a-a nya. – nagy nehezen sikerült ennyit kipréselnem magamból.
- A gyermek még túl gyenge, de úgy vélem a nehezén már túl vagyunk. Persze időbe telik míg újra a régi lesz.
- Már azt hittük nincs semmi remény.
- Pár nap múlva elkezdhetjük a rehabilitációt. – mondta az orvos.
- És Agurinál van valami változás? - kérdezte édesanyám.
- Sajnos nem. Az ő állapota még mindig ugyanaz.
Váratlanul emlékképek ugrottak be én, a barátom egy nagy lyuk.
- Mi-mi-mi történt? Hol-hol-hol van?
- Drágaságom nyugodj meg mindent meg fogsz tudni most pihenj. Nem kell félned, anya itt van.
A szomszéd gyereke és én nagyon jó barátok voltunk annak ellenére, hogy tíz év volt köztünk. Ő úgy tekintett rám, mint a kisöccsére én pedig bátyámként szerettem őt. Annak ellenére, hogy nekem nem volt semmiféle képességem ő mindig nagyon rendesen bánt velem. Elég különleges képessége volt, ami nem másból állt, mint, hogy felfokozta az érzékszerveit, így például egy távoli suttogást is tisztán hallott. Gyakran játszottuk azt, hogy én leírtam egy számot egy papírra neki meg el kellett olvasnia. Nagyon cseles volt, mert így rávett arra, hogy gyakoroljam a tollforgatást. Tizenkilenc éves lévén már volt jogosítványa és néha kölcsönkapta az apja autóját. Néha magával vitt engem vásárlásnál, így tudtam neki segíteni ő pedig a képregény boltba kísért el. Egyik alkalommal a hősök egy hatalmas szörnyeteggel küzdöttek meg mi pedig ott ültünk egymás mellett. Tudom, hogy túl kicsi voltam, hogy az anyós ülésen ülhessek, de nagyon féltem. Váratlanul megremegett alattunk a föld mi pedig zuhanni kezdtünk és innen már nem emlékeztem semmire. Pár dolgot megtudtam a szüleimtől mást pedig a beszélgetésekből hallgattam ki. Kiderült néhány órán keresztül lehettünk ott egy régi metró alagútban mire kiszabadítottak minket és még akkor is egymást öleltük. Megpróbáltak felébreszteni minket, ám minden igyekezetük nem jártak sikerrel. Mind a ketten kómába kerültünk én pedig öt éven keresztül aludtam. Különösnek találták, hogy az értelmi szintem megfelelt egy tizennégy éves fiúénak, sőt még annál is fejlettebbek tűnt. Beletelt némi időbe, hogy újra talpra tudjak állni ezért kezelésekre és gyógytornára kellett járnom. Volt pár orvos, akiknek speciális erejük volt ezért tartott ez az egész csak egy hétig az egy hónap helyett.

Az első utam a barátom kórtermébe vezetett ahol ő volt az egyedüli beteg. Az édesanyja oda vitte a kedvenc holmijait köztük a kedvenc gitárját is azért, hogy a hangja majd felébreszti. Persze se az anyja se az apja nem tudott rajta rendesen játszani ezért csak oda fektették melléje és nézték. A szüleink elkezdtek beszélgetni és, hogy én ne zavarjak a kezembe nyomták a benjo-t és megkértek várjak a folyóson. Ahogy ott fogtam a kezemben, valami ellenállhatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy kipróbáljam magam. Láttam egy nagyon régi filmet és annak a zenéjét próbáltam eljátszani, de természetesen nem sikerült. Hogy is várhatnánk el, hogy valaki, aki sohasem tanult hirtelen azt játssza, ami csak kipattan a fejéből. Elkezdtem fel alá mászkálni a folyóson, mert idegesített az ügyetlenségem és észre sem vettem mindenki engem figyel. Először lassan járt a kezem majd egyre gyorsabban és gyorsabban végül pedig szinte már követhetetlen sebességgel és nem csak össze-vissza rángattam a húrokat, úgy zenéltem, mint egy profi. Mikor a szüleink kinéztek pont akkor pattant el az egyik húr, ami a koncert végét jelentette.
- Olyan volt mintha ő csinálta volna. – mondta Aguri édesanyja meghatott hangon.
A fiúk egy igazi őstehetség volt így nagyon meglepte őket a produkcióm és nem találtak rá magyarázatot. Annyiban maradtak, hogy mivel állandóan együtt voltunk, így rám is ragadt valamicske tudás. Igaz nagyon szívesen elhallgattam őt akár órákon keresztül is azonban sohasem akartam zenész lenni. Jobban szerettem építgetni például fémelemekből kisautót meg hasonlókat. Egyszer szétcsavaroztam a zárat az ajtón, hogy megtudhassam, hogyan működik azonban soha többet nem sikerült összeraknom. Máskor pedig a tulajdon kezemmel eszkábáltam egy pisztolyt némi faanyagból és pár hajgumiból. Azonban az az eset mindent megváltoztatott és az életem egy teljesen új irányba indult tovább.


- Remélem ennyi elég volt mára.
- Igen. Úgy érzem nagyon sokat haladtunk. Akkor a következő alkalommal. A viszont látásra.
- Ha lehet inkább ne. – ezzel távoztam.
Nem akartam bunkó lenni, azonban az életem csakis rám tartozott és nem szívesen osztottam meg akármivel. Olyan jól esett volna egy szál cigi, hogy levezesse a bennem felgyülemlett feszültséget. Belenyúltam a zsebembe, kotorásztam egy keveset, majd elővettem egy közepes méretű répát, amibe egy jó nagyot haraptam. Tudom, hogy akik le akartak szokni általában almát használtak azonban a boltban éppen hiánycikk volt, ezért ezt vettem helyette. Beültem az én ütött kopott őskori csotrogányomba amit az eladó nagyképűen kocsinak nevezett, majd elindultam haza. Szerencsémre nem kellett sokáig zötykölődnöm a forgalomban és gond nélkül leparkoltam a szokásos helyemre. Miután kikászálódtam abból az ízéből, vettem egy nagy levegőt majd elindultam fölfele a lépcsőn, mert nem volt liftünk. Azaz majdnem összejött egy azonban a kivitelező kereket oldott az összegyűjtött pénzzel együtt. Hála a több évnyi gyakorlatnak egy cseppet sem riasztott meg az könnyed tízemeletnyi séta. Amint megérkeztem szememmel egy üvegajtót kerestem, amire valaki egy nagyítót pingált bizonyára valamelyik szomszéd gyerek lehetett. Az anyagi helyzetem úgy hozta, hogy csak azt a rozoga kis szobát tudtam kibérelni, ami egy asztalból, egy hűtőből, egy ruhásszekrényből és egy kanapéból állt. Épphogy leültem, rögtön megszólalt a telefon mintha érezte volna, mikor jövök meg.
- Krematórium. Maga elüti, mi elégetjük.
- Nagyon vicces. Nem csoda, hogy az az orvos ennyire elhúzza azt a vizsgálatot. Gondolom ma sem nyilvánított normálisnak.
- Bezony.
- Azon nem is csodálkozom. Csak azért hívlak, hogy mára beszéltük meg azt a dolgot és nemsokára itt az idő.
- A fenébe, teljesen kiment a fejemből. – mondtam miközben látványosan a homlokomra csaptam.
- Ezért is hívtalak.
- A kis pénz is pénz. Rendben van, a fölszerelést már összekészítettem. Negyed óra és ott vagyok.
Odaléptem a szekrényhez majd kivettem egy sötét színű utazótáskát majd visszaindultam a kocsihoz. Lefelé menet egy srác éppen kilépett a lakásából, ám mikor meglátott engem azon nyomban visszahátrált. Valaki azt a nevetséges pletykát híresztelte el, hogy én másodállásban bérgyilkos vagyok. Nem tudom honnan vehették ezt a sületlenséget, de lehet, hogy a morcos tekintetemhez volt köze vagy pedig annak, hogy néha egy akkora táskát cipeltem magammal, amibe egy fegyver is elfért. Nem mesze az épülettől néhány hajléktalan feküdte az utcán, pedig ha tudták volna rólam az igazságot nem merték volna ezt tenni. Ennyi éven át mindenkit sikerült becsapnom, néha még saját magamat is. Igazából rendelkeztem képességgel, ám ezt még saját magam sem értettem teljesen. Képes voltam olvasni mások gondolataiban, de mielőtt bárki is azt mondaná, ez mennyire szuper várjon pár pillanatot. Nem úgy ment, mint a filmekben, hogy egyszerűen fel-alá flangálok és hangokat hallok a fejemben. Először is meg kell érintenem a célpont fejét és akkor a legkönnyebb és biztonságosabb, ha az illető eszméletlen. Mikor az ember alszik, kevesebb gondolat jár, a fejébe ráadásul az agy bizonyos része ki van kapcsolva. Sokkal egyszerűbb úgy átkelni az úttesten, ha nem száguldoznak fel-alá az autók. Ráadásul a generátorokat csak kikapcsolt állapotban szokás babrálni, mert máskülönben elég veszélyes lenne. Nem szabad túl sokáig húzni a műveletet ugyanis az beláthatatlan következményekkel járhat. Gyerekkoromban mikor leszakadt alattunk az út önkénytelenül aktiváltam a képességemet majd elájultam így órákon keresztül az elménk össze volt gabalyodva majd öt évig kómában feküdtem. Szerencsétlen barátom rosszabbul járt, mint én, ugyanis ő ennyi év után is eszméletlenül feküdt egy kórházi ágyban. Mivel mindenki előtt titokban tartottam az adottságomat, így még az orvosok sem sejtették, hogy valószínűleg én voltam mindennek az oka. Csak akkor használtam, hogy ha nem maradt más lehetőség, azonban legtöbbször igyekeztem az eszemet igénybe venni. Egy bizonyos valaki arra tanított, hogy ez az ember legerősebb fegyverre, a bátorsága mellett. A megbeszélt időbe megérkeztem, kibontottam a táskát, elővettem az eszközt majd nekiálltam a műveletnek. Először néma csend uralkodott majd az emberek elkezdtek kiabálni néhányuk még fel is állt a helyéről. Néha napján mikor a magánkopóskodás nem elég, el szoktam járni ehhez hasonló kis bárokba zenélni. Bele is adtam a szívemet és a lelkemet egyaránt, gondolom ezért is hallgattak annyian ami úgy két tucat embert jelent. Attól a bizonyos naptól kezdve szinte varázsütés szerűen érzékem lett a zenéhez és nem csak a kütyükhöz. Mikor kedvem szottyan, megragadok egy hangszert vagy csak egyszerűen fütyörészek, és akkor megszűnik a világ, legalábbis számomra. Teljesen magával ragadnak az érzelmek és nem ritkán a hallgatóságomat is. Mindig úgy gondoltam a zenének sokkal nagyobb hatalma van az emberi szív felett, mint bármely trükknek. Elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát csak meguntam, hogy minden jelmezbe bújt idióta dirigálni akart nekem. Mikor az egyik rám parancsolt ne fütyüljek munka közben meg, hogy borzalmasan csinálom, olyan pofont kapott tőlem, hogy három ujjam beletörött. Ha ez nem lett volna elég kirúgtak a testülettől, de nem emlékszem, hogy boldogabb lettem volna, mint mikor elcsattant az a pofon. Azért lettem rendőr, mert segíteni akartam az embereken, de az önállósságomhoz is ragaszkodtam így lettem magán nyomozó. Szerencsére vagy éppen sajnos nem akadt sok munkám ezért hébe-hóba kisebb fellépéseket is elvállaltam, elsősorban azért mert élveztem csinálni.


Már sötétedett mire véget ért az előadás az emberek szépen szállingóztak hazafelé. Sajnálatos módon én tartoztam közéjük ugyanis az a nyavalyás ócskavas megint nem akart elindulni. Hiába forgattam a kulcsot a motor csak kín keservesen nyögdécselt azonban ezen kívül más nem történt. Úgy döntöttem kombinált indítást fogok végrehajtani, vagyis egyik kezemmel a műszerfalat püföltem közben pedig vadul szidalmaztam azt a roncshalmazt. Mikor ezt sem vált be kénytelen voltam kiszállni, hogy keressek egy telefonfülkét. Nem messze meg is találtam azt, amit keresek majd előkotortam a zsebemből némi aprót és felhívtam azt a személyt, aki legelőször az eszembe jutott. Kettőt-hármat búgott a készülék mire hajlandó volt felvenni a barátom. Igyekeztem nagyon kedves lenni ugyanis nemegyszer kértem tőle szívességet és félő volt, hogy betelik nála az a bizonyos pohár.
- Üdv, én vagyok. Igen én. Kettőt találhatsz miért hívtalak. Igen azért. Tudom, de nem tehetek róla. Néha arra a lakásnak nevezett lukra is alig tudom összegyűjteni a pénzt. Persze arra van, de ne feledd, hogy kizárólag veled készítettem, el szóval hozzád vándorol a pénz. Amúgy ha most kisegítesz, rendelek még egyet, komplettet mindennel. Jól van, hálám üldözni fog. Emlékszel arra a bárra ahol a múltkor lehányt egy kölyök. Na, ott vagyok. Várlak. – ezzel leraktam a kagylót.
Mikor visszatértem a járgányomhoz az árnyékokból előugrott egy huszonéves suhanc azt kiáltva pénzt vagy életet.
- Mit vagy mit? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Pénzt vagy életet?
- Ha lehet, akkor inkább az előbbit.
- Ne szórakozz velem ide a lóvét. – ezzel elkezdett krákogni majd kiköpött egy nyálcsomót, de olyan gyorsan, hogy nyomot hagyott mögöttem a falba.
- Hallod-e elég gusztustalan képességed van. Hogy hívod ezt nyál lövedék.
- Ne azzal foglalkozz, ide a pénzzel.
- Rendben van. – ezzel odadobtam a tárcámat, amiben benne volt az aznapi bevételem.
- Ilyen kevés?
- Momentán én is le vagyok égve. Most, hogy ezt elintéztük hord el magad.
Ismét elkezdett krákogni bizonyára azért, hogy rám ijesszen azonban én gyorsabbnak bizonyultam. Elkaptam a nyakánál fogva, megpördültem majd nekivágtam a falnak majd keményen az arcába könyököltem. Ezután ahogyan azt tanították megmotoztam nincs-e nála valamilyen fegyver és közben magamhoz vettem a pénzemet, na meg persze az övét is. Nehogy köpködni támadjon kedve beleütöttem egyet a bordái közé.
- Átkozott hős. – nyögte ki a srác.
- Kérlek, ne keverj össze azokkal. De rendelkezem egy olyan képességgel, ami még a pizsamás majmoknál is ritkaságnak számít. Befolyásolni tudom mások emlékezetét. Ezt be is mutatom most mindjárt. Elfelejtesz engem és ezt a környéket is, sosem jössz ide vissza. Értve vagyok. – erre jó keményen rátapostam a lábára, amitől felkiáltott.
- Nem halottam jól, értve vagyok?- ismét rátapostam.
- Ígen.
- Jó fiú. – mondtam és ezzel a földre löktem.
Végigtapogattam a zsebeimet majd elővettem egy kis tenyérnyi méretű dobozkát az oldalán egy kis karral. Fölhúztam, leraktam melléje majd tiszte távolságba húzódtam. Az a gyerek bizonyára azt hitte bombát tettem, mellé mert elkezdett visítozni majd hirtelen előbukkant egy kis bohóc, aki vadul csapkodott a kezeiben cintányérokkal. Pont akkor érkezett meg a barátom és csak a fejét csóválta mikor észrevette a suhancot. A járgányomat összekapcsoltuk a vontató kocsijával majd beültem mellé és elkezdtem rágcsálni az utolsó darab répámat.