Malasorte

Azokban az időkben még teljesen más személy voltam, mint mostanában, tele reménnyel és hittel. Nagyon sajnáltam, hogy a legjobb barátom még mindig a kóma rabságában szenved, de az orvosok megtettek mindent tőlük telhetőt. Rendszeresen meglátogattam és abban reménykedtem, hogy legalább hallja, miket mesélek neki. Rendszeres beszámolót tartottam neki, hogy milyen napom volt és miket csináltam. Mindenki továbbra is abban a hittben volt, hogy én nem rendelkezem különleges képességgel és úgy döntöttem nem világosítom fel őket. Attól tartottam, hogy mindenki engem fog okolni pont, úgy ahogyan én is tettem. Még nem igazán tudtam mi is történhetett, de valami azt súgta, hogy én vagyok a ludas. Csak évekkel később jöttem rá mi az az adottság, amivel a világra jöttem, de azt majd egy másik történetben mesélem el. Nem tudom miért azt a vállalkozást választottam, talán azért mert meg akartam akadályozni, hogy ártatlan emberek megsérüljenek. Talán hősnek kellett volna jelentkeznem, azonban valamiért nem kedveltem őket, ezt is máskor fogom elmesélni. Ráadásul a közönséges embereknek nincs sok esélyük olyanokkal szemben, akik tűzgolyókat fújnak az orrukból. Ezért úgy döntöttünk én meg a szüleim, hogy egy másik hívatásnak fogom szentelni az életemet a rendőrségnek. Olyat, amit az emberek tisztelnek és megbecsülnek és tudják, hogy arra tették fel az életüket, hogy megvédjék őket. Még egy jelmondatuk is van, ami elég régi, de elég megható „a dolgozó népet szolgálom.” Olyanok akár egy nagy, boldog család és mindegyikük kitart a másikért. Az iskolában a többi gyerek előnyben volt velem szemben ám, csak azért mert én öt éven keresztül az igazak álmát aludtam. Szinte mást sem csináltam csak tanultam, reggel könyvvel keltem és azzal feküdtem. Egy ideig nem szívesen aludtam ezért titokban kiszöktem a konyhába és megcsapoltam a szüleim kávé készletét. Úgy egy hét után vették észre, hogy valami nem stimmel, ám amikor egyik éjjel meglátták, hogy ég a villany a szobámban benyitottak, megkérdezni nincs-e valami gond. Én meg erre úgy megijedtem, hogy magamra öntöttem a tűzforró kávét. Így jár, ha valaki titkolózni próbál a családja elől. Jól leszidtak, amiért olyan sok kávét ittam, ami állítólag ártalmas a gyerekekre. Büntetésből addig nem nyúlhattam semmiféle hangszerhez, amíg meg nem gyógyult a mellkasom és a kávét is jó alaposan elzárták előlem. Bár úgy tűnt mérgesek rám, ennek ellenére rettenetesen büszkék voltak rám. A félretett pénzükből fizettek egy magántanárt, aki sokat segített abban, hogy felzárkózzak. Elég nehezen ment azonban végül sikerült elérni, hogy jól érettségizzek bár voltak nálam okosabbak is. Nem csak az eszemre, hanem a testemre is ráfért az edzés, így nem ritkán fordult elő, hogy olvasás közben fekvőtámaszoztam. A felvételi a főiskolára nem volt olyan szigorú, mint gondoltuk azonban így is egy rakás ember hullott ki a rostán. Bár a hősök végezték el a munka nagy részét nem volt szükségük sem puhányokra, sem pedig bolondokra. Nagyon boldognak éreztem magamat mikor megkaptam az értesítőt és azt gondoltam meg fogom váltani egy nap a világot. A legtöbben lenéztek, amiért a fenekemből nem tudtam villámokat szórni, de ez engem nem érdekelt ugyanis nem ismerkedni mentem oda, hanem azért, hogy rendőr legyen belőlem.


A kiképzés nagyon kemény volt, néha megfordult a fejemben, hogy abba kéne hagyni, de aztán megkeményítettem magamat és folytattam. Az egyetlen vigaszom és támaszom nem volt más, mint a zene. Ha nagyon magam alatt voltam, félrevonultam egy gitárral, amit ajándékba kaptam és csak játszottam, ami éppen az eszembe jutott. Egyik napon azt vettem észre, hogy egy idősebb, bajszos rendőr áll mögöttem és figyel.
- Valami azt súgja, nem fogsz te sokáig a testületben szolgálni.
- Honnan veszi ezt?
- Túlságosan is szenvedélyesen játszol. A szívedből. Nálunk ez nem járja, aki nem fásul, bele azt kiszórják. Vagy megszoksz, vagy megszöksz. – ezzel elmentem.
Később aztán néha találkoztam vele, beszélgettünk pár szót, de nem sokat és mindig magamra hagyott. Így telt a kiképzési időszak zenével és tanulással illetve tanulással és zenével.



Vagy egy hete lehettem rendőr és teljesen megváltozott a világnézetem pedig még csak húsz éves voltam. Addig úgy képzeltem ők azok, akik a hősökkel összedolgozva védik a rendet és a békét, pedig nagyon nem így volt. Ők végezték a munka izgalmas részét, míg a zsaruknak jutott a piszkos munka, vagyis az, amit senki sem szeret megcsinálni. Nekik kellett kikérdezni a szemtanukat begyűjteni a bizonyítékokat és persze elvégezni a papír munkát. Nincsen ennél undorítóbb és visszataszítóbb feladat, ezt nekem elhihetitek nyugodt szívvel. A tömegek nagyon kedvelték a hősöket főképp a híres hősöket így mikor azok akcióba léptek ők is megjelentek és elkezdtek fotózni, videózni vagy csak simán nyáladzani. A kék ruhásokra bízták, rá azt is, hogy távol tartsák a civileket az eseményektől egyrészt, hogy ne zavarják, a profikat másrészről pedig nehogy megsérüljenek. Ezt az első hivatalos munkanapomon, a saját bőrömön tapasztalhattam meg. Kilométereken keresztül üldöztek valami bankrablót, akinek a lába egy rakétává vagy mivé változott át. Úgy szerettem volna magam is utána eredni azonban világos parancsot kaptam, hogy állítsam le a forgalmat. Szóval, amíg ők jól érezték magukat én idióta sofőröket próbáltam meggyőzni arról miért nem mehetnek tovább. Teljesen lelombozott, úgy éreztem elpocsékoltam az életemet. Este holt fáradtan dőltem az ágyba abban reménykedve, hogy egy jó tündér mindent helyrehoz. Másnap a felettesem magához hívatott és közölte velem tisztában van vele, hogy kis kalandra vágytam ezért egy különleges feladattal látott el. Azt a megbízást kaptam, hogy túrjak át egy egész szemetes kocsit bizonyítékok után kutakodva. Előző nap állítólag a bankrabló bedobott valamit a kocsiba és nekem azt meg kellett találnom bármi is legyen. Majdnem elhánytam magamat mikor megláttam azt, ételmaradékot amint hatalmas kukacok másztak ki belőle. A nap végére úgy bűzlöttem, amitől még egy borz is rosszul lett volna. Ezt valójában egy hívatásos hős kérte a testülettől a főnök pedig rám sózta. A lényeget sikerült elérnie ugyanis soha többet nem nyavalyogtam nyilvánosan arról, hogy több akciót szeretnék. A harmad nap az egyik híresség vonult végig a városon így a rajongókat kellett visszatartanom. Majdnem megsüketültem a folytonos kiabálásuktól és ordítozásoktól. Szerencsére nem egyedül voltam ennek ellenére piszok nehéz feladatom volt. Nem egyszer belekönyököltek a bordáim közé egy idős nő pedig beleharapott a fülembe. Nem maradt nyoma ennek ellenére eléggé fájt bár nem csodáltam a tettéért. Első rangú alapanyagból lettem összegyúrva ez nem is vitás. Úgy éreztem magamat mintha csak egy sima kifutó fiú lettem volna és mindig úgy ugráltam, ahogyan más fütyült. Az első hetem majdnem minden napján találkoztam egy bizonyos álarcos fickóval, aki az első perctől kezdve az idegeimre ment. Állandó behízelgően beszélt az emberekhez meg bájolgott a szép lányokkal, míg minket levegőnek nézett. Annyira odavolt azért, hogy a sorstól sólyomszárnyakat kapott. Tényleg úgy viselkedett, mint egy született pojáca ám, valami oknál fogva a nők megörültek érte. Állítólag nem rég lett belőle hívatásos hős azonban az előrejelzések szerint fényes jövő előtt állt. Egyszer odajött hozzám és megkérdezte tőlem milyen képességem van. Ezúttal úgy viselkedett, mint egy normális ember nem, pedig mint egy idióta.
-Nekem olyanom nincsen. – mondtam azt gondolva lehetséges, hogy félreismertem.
-Hahaha neked nincs képességet. Hogy lehetsz ennyire szánalmas? Halottam emberekről, akiknek nincsen adottságuk, de soha életemben nem láttam egyet sem. Bár van olyan érzésem, hogy rajtad semmilyen szupererő sem segíthetne. Remek szakmát választottál olyan jelentéktelen, mint te. – ezzel magamra hagyott és visszament játszani menő legényt.

Részben igazat kellett neki adnom azonban nem kellett volna így az orrom alá dörgölnie. Vettem egy mély levegőt és igyekeztem tudomást sem venni róla ugyanis a polgárok, de még a rendőrök között is akadt néhány tenyér bemászó egyén. Valahogy mindig rám talált és tett róla, hogy jól lássam azt kisebb női sereget, ami sóhajtozva követi. Máskor csak elszállt fölöttem és éreztem, ahogyan a szárnyának a szele lesodorta a fejemről a sapkát.

A hetedik napon aztán végre mi is becsatlakozhattunk egy jó kis üldözésbe bár nem én vezettem, de nagyon jól éreztem magamat. Valami azt súgta ezen túl minden más lesz, sokkal jobb és szórakoztatóbb. Csak úgy száguldottunk, egyik utcába be a másikból pedig ki néha pedig még vissza is lőttek ránk. Ez némiképp szokatlan volt, hogy nem tűzlabdát hajigáltak vagy savat köptek. Végül kiderült mind a ketten egyszerű hatalom nélküli emberek voltak és nem láttak más kiutat, mint, hogy betörtek egy lakásba, aminek autós üldözés lett a vége. Az egyik kollega, aki velem együtt végzett nem figyelt oda és véletlenül nekiment egy fának. Személyi sérülés nem történt ám a kocsi totálkáros lett mehetett egyenest a bontóba. A sólyomszárnyú ebben az esetben is bealakított ugyanis rettenetesen lehordta a srácot mindenki szeme láttára. Felelőtlennek, ostobának és mihasznának nevezte, sőt még azt is megkockáztatta, hogy az ő ügyetlensége miatt nem kapták el időben a tettest. Ez elég szemét dolog volt a részéről, mert amíg mi végeztük a dolgunkat ő vakarta aaa fejét. Nem tudom mi üthetett belém azonban odaléptem hozzá és megkocogtattam a vállát.
-Pofád lapos! – mondtam miközben bevittem egy csodálatos jobb horgot egyenest az angyali pofikájába.
A mai napig nem tudom miért csináltam, egyszerűen elöntött a pulykaméreg és nem voltam ura az indulataimnak.

Később tudtam meg, hogy az egészet felvette egy helyi tv és le is adták amint az ifjú reménységet kiüti egy rendőr. Pár órával később a nagyfőnök behívatott az irodájába és rettenetesen leszidott, csoda, hogy az ég nem szakadt le a helyéről. Oly hangerővel üvöltözött, hogy csodálkoztam miért nem pattannak szét az ablaküvegek.
-Ez nem szokás az én testületemnél! Hogy volt mersze megint egy hőst méghozzá egy hivatásosat?! Maga eszelős barom, idióta lövetni való barom! Maga miatt a fejesek kis híján szíjat hasítottak a hátamon! Legszívesebben puszta kézzel fojtanám meg! Az a szerencséje, hogy nem jelentették fel! De ha még egyszer a szemem elé kerül, lelövöm, mint egy kutyát! Most pedig takarodjon az irodámból!
Mikor kiléptem a főnöktől olyan csend uralkodott az őrsön, hogy a légy zümmögését is lehetett hallani. Jó páran gúnyosan néztek rám, mások megvető megjegyzéseket tettek, azonban akadtak páran, akik tapsolást imitáltak. Először nem értettem mi lehet ez majd egyre többen csatlakoztak hozzá majd beugrott. Ők is utálták, hogy sokan lenézik a rendőröket és így jelezték köszönetüket, hogy kiálltam értük. Igaz, hogy három ujjam is eltört, de ennek ellenére nagyon jól éreztem magamat.

Szóval egy néma tapsvihar közepette mentem az öltözőbe, hogy felvegyem a civil egyenruhámat, ám már várt rám az a bizonyos bajszos veterán.
- Megmondtam, hogy nem sokáig fogod itt húzni. Látod? Igazam lett.
- Igen. És maga ennek örül?
- Te is örülhetnél, hogy a főnök kiállt érted.
- Értem?
- Persze. Vagy szerinted csak a két szép szemed miatt nem vagy most fogdában? Arra a bizonyos öt évre hivatkozott, amíg szunyókáltál, meg hogy túl sok stressz ért. Innen igaz röpülsz, de van egy olyan érzésem, hogy nem kell téged félteni. Olyan vagy akár egy szilaj vadló, kérlek, ne változz meg, és ne hagyd, hogy betörjenek. Fogd ezt. – ezzel átnyújtott nekem egy dobozt, amire a Smithy nevet írták.
Mikor kibontottam egy Smith&Wesson revolvert találtam benne.
- Ezt nem fogadhatom el. – vissza akartam adni, de ő tett egy lépést hátra felé.
- Higgy nekem, szükséged lesz még rá. Másképp is lehet szolgálni a közt nemcsak rendőrként, vagy pizsamásként. Ha majd rájössz, akkor tudod, mit kezdj Smithy-vel. Tartsd jól és ő meghálálja egy nap.
Ott álltam megbélyegezve, munka nélkül még a tulajdon szüleim is dühösek voltak rám. Ám az a pár bátorító szó erőt adott nekem így mosolyogva indultam el a jövő felé

(10 évvel ezelőtt játszódik mint az első rész.)

Szóval ott álltam a kapitányság előtt, félig leordított fejjel méghozzá civilben. Fogalmam sincs miért akadhatott ki a főnők, ugyanis azt a jelmezes bohócot épphogy csak meglegyintettem. Tehetek én róla, hogy akkoriban minden puhánynak megadták a hős titulust. Úgy röpült el az öklöm hatására, hogy öröm volt nézni, végül pedig rongybabaként rogyott össze. Az a szárnyas idióta az óta a nyomomba volt mióta szolgálatba léptem és folyton az agyamra ment. Hát csodáljátok, hogy egy hét után kiütöttem, mint a bárány himlő? Persze ez odafönt nem tetszett, ahogy az sem, hogy televíziós kamerák előtt tettem, így azon nyomban kirakták a szűrömet. Ha ez nem lett volna elég még a szálásomról is kidobtak, a szüleimhez nem mehettem így ott álltam majdnem teljesen leégve, bekötözött kézzel. Az azért volt befáslizva ugyanis elég rosszul ütöttem így eltörött három ujjam, de úgy érzem megérte. Leültem egy közeli padra majd azon kezdtem gondolkodni, hogy mi tévő is legyek ezek után. Egész addigi életemet arra tettem fel, hogy rendőr legyen belőlem és így a polgárokat védelmezhessem. Erre mindent kidobtam az ablakon egy pillanat alatt így értelmetlenné vált az a sok erőfeszítés. Vagy egy órán keresztül ülhettem ott, mikor észrevettem kicsit kényelmetlen a pad és elzsibbadt az alfelem. Miközben lassan megindultam előre, különös dologra lettem figyelmes az utcán. Az egyik szemetes konténernek nekidőlve ült egy idős férfi. A haja és szakálla őszesnek tűnt és a rajta lévő farmer nadrág pedig szakadtnak. Ráadásul, ha közelebb léptünk, akkor a férfiból sörszag áramlott. Mindenki, aki elment mellette rosszalló tekintettel nézett le rá majd tovább ment. Meg volt róla a saját véleményük és ehhez tartották is magukat. Nem tudom miért, de valami azt súgta nekem, hogy tennem kell valamit. Talán a kezemben lévő fájdalom miatt, vagy azért mert még mindig volt bennem egy kis adrenalin, azonban az sincs kizárva, hogy egyszerűen elment az eszem.
-Jól van uram. – de a kérdésemre nem kaptam választ.
Mikor lehajoltam egyre jobban éreztem a szagot ám, különös módon nem a szájától, hanem a mellkas irányából. Jobban megnézve találtam is egy nagy foltot mintha lelocsolták volna valamivel. Azt nem tudtam kideríteni, hogy ő tette vagy esetleg valamilyen suhancok, de találtam mellette egy üres üveget. Mivel az egy hetes rutin még bennem bujkált ezért átkutattam a testét, hátha találok valamit, amiből kiderül, hogy hívják, vagy esetleg van-e hozzá tartozója. Iratokat nem találtam ellenben az egyik zsebéből előkerült egy injekciós tű benne valamilyen fura anyaggal. Nagyon reméltem, hogy nem egy kábítószeressel van dolgom és alaposan megnéztem magamnak azt a kütyüt. Nem akármilyen volt, hanem speciális tű nélküli, ami nagy sebességgel lőtte ki a tartalmát egyenest a véráramban. Leginkább korházak szoktak ilyesmit kiutalni és némi kutakodás után meg is találtam rajta az inzulin szót. Fejemhez csaptam a megdöbbenéstől mikor rájöttem az öreg pusztán cukorbeteg és éppen rosszul van. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem egy drogossal vagy alkoholistával van dolgom. Szép nyugodtam a mellkasára tettem a gyógyszert majd, mint aki jól végezte a dolgát szépen sarkon fordultam és éppen indulni készültem. Ekkor esett le, hogy valójában mekkora egy hatökör is vagyok ugyanis nem hagyhattam magára egy beteg embert. Azon nyomban beadtam neki az inzulint és vártam mi fog történni. Nem maradt sok pénzem azonban egy fél percre elrohantam egy közeli boltban ugyanis tudtam, hogy ilyenkor nem árt, ha esznek valamit. Más nem jutott eszembe, ezért vásároltam egy tábla tejcsokoládét mikor visszatértem az öreg már ébredezett.
-Üdv. Jobban van már?
-Nem, de azért megvagyok. Te segítettél nekem?
-Igen és nem kell megköszönni.
-De azért megteszem. Van valami harapnivalód kölyök, amitől erőre kaphatnék?
A csokoládénak nem igazán örült mivel ő a keserűt szerette, de én közöltem vele csak ez van és momentán nem engedhettem meg magamnak, hogy csak úgy szórjam a pénzt. Ott ültünk vagy fél órán keresztül é az alatt az idő alatt sokkal jobban lett az idős férfi.
-Segítettél nekem és így az adósod lettem. Egyszer majd meghálálom, kivéve, ha még előtte meghalok, vagy el nem felejtem. Az is lehet, hogy soha többet nem találkozunk.
-Csak vigyázzon magára. – ezzel én is távoztam a tett színhelyéről.



Azt a bizonyos jelenetet nem sokan láthatták, mert azon nyomban leállították az adást és elkobozták a felvételeket, azonban a szerven belül szinte futótűzként terjedt a hír. Vagy legalábbis az, hogy engem sehova sem lehet felvenni, mint rendőrtisztet tudom, mert próbáltam. Elmentem egy másik városba megmondtam miért mentem ám már a bejáratnál közölték velem, hogy nem kívánatos személynek tartanak és megkértek arra, hogy mielőbb távozzak. Esetleg valami alantasabb munkát vállalhattam volna ott, mint például takarító azonban erre se vennék mérget. Végül aztán nekiálltam valamiféle szállást keresni ugyanis nem alhattam az utcán. Lejártam a lábamat mire sikerült megtalálnom azt a háromszintes rozoga kis motelt. Viszonylag olcsó volt és tiszta azonban ráfért volna egy alapos tatarozás. Az ablakot nem tudtam kinyitni ugyanis a kilincse a kezemben maradt a függönytartó pedig a fejemre esett. Úgy véltem átmenetileg ott meghúzom magamat, míg nem sikerül kissé anyagilag rendbe jönnöm ám, fogalmam sem volt róla, hogy kéne hozzá kezdenem. Kiléptem a folyosóra ahol egy idős hölgy álldogált, majd mikor meglátott kikerekedtek a szemei és rám mutatott.
- Te nyomozol?
- Tessék. – sajnos nem értettem kristály tisztán, amit mondott bizonyára nem a Japán volt az anyanyelve.
- Te nyomozol?
Váratlanul beugrott, hogy a harmadik emeleten valakit meggyilkoltak ezért is nem kért a tulaj olyan sokat. Fogalmam sem volt róla a néni, honnan tudhatja, hogy rendőr voltam bizonyára látott a tévében.
- Én nem nyomozok. Elbocsátottak a rendőrségtől a miatt az incidens miatt. – erre a hölgy megcsóválta a fejét majd a padlóra mutatott.
Akkor láttam, hogy valaki jókora olajos lábnyomokat hagyott maga után végig a folyóson.
- Nem, nem én tettem. – erre a néni elővett egy felmosót és nekiállt takarítani.
Éppen távoznak akartam azonban egy hang azt kérdezte tőlem nem akarsz látni egy igazi tetthelyet? Próbáltam ellenállni a kísértésnek, de ő csak mondta és mondta végül felmentem a harmadikra ugyanis a kísértés nagyúr. Odaérve zárt ajtó fogadott és egy rendőrségi szalag mely arra hivatott, hogy távol tartsa a kíváncsiskodókat és a tolvajokat. Feltűnt, hogy a többi szoba ajtaja réginek tűnt az viszont vadonatújnak ezek szerint kicserélték. Nem bírtam tovább várni ezért elkezdtem gondolkodni mit is tehetnék. Vagy fél órán keresztül mászkáltam fel s alá a szobámban mikor bevillant a megoldás. Az én szobám pont az övé alatt helyezkedett el, így némi ügyességgel és elszántsággal sikerült felmásznom. Egyszer majdnem lecsúsztam, de végül sikerült elérnem a célomat és szerencsémre az ablakba nem volt üveg. Odabent pont ugyanolyan volt minden, mint az én szobámban, leszámítva azt az apróságot, hogy minden szanaszét volt szórva a földön.
- Talán kerestek valamit? – kérdeztem magamtól.
Valami nagyon furcsa volt nekem mintha csak egyszerűen rendetlenséget akartak volna csinálni. A bejárati ajtónál láttam egy krétarajzot és egy vérfoltot bizonyára ott szúrhatták le a háziasszonyt. Körbe néztem a lakásban és találtam egy pénztárcát benne némi kézpénzzel, vagyis nem rablásról lehetett szó. Viszont azt sem zárhattam ki, hogy az elköveti annyira megzavarodott a tettétől, hogy nem tudott ésszerűen gondolkodni. Talán betörte az ajtót meglátta az áldozatot dulakodtak, megölte majd szétszórt mindent és távozott legalábbis én erre a következtetésre jutottam. Kissé csalódás volt számomra ez a kis kiruccanás, mert azt hittem ennél jóval izgalmasabb lesz. Nagy nehezen visszamásztam a vackomba és megpróbáltam kirázni a fejemből ezt az egész ostobaságot.


Másnap újságot vettem a kezembe, hogy valami állást találhassak és szemet szúrt néhány igen kecsegtető hirdetés. Először gyártó sori összeszerelőnek jelentkeztem másodjára mosogatónak harmadsorban pedig takarítónak. Mindegyik esetben elutasítottak azon a címen, hogy mivel nem rendelkeztem gyakorlattal ezért nem alkalmazhattak. Enni sem értem rá megállás nélkül vadásztam egy jó munkára azonban nem jártam sikerrel. Észre se vettem, hogy sötétedik csak mikor már majdnem teljesen lement a nap. Nagyon el voltam keseredve ám úgy gondoltam Rómát sem egy nap alatt építették fel ezért elindultam hazafelé. Váratlanul valaki gyomorszájba rúgott és berántott maga mellé a sikátorba. Teljesen össze voltam zavarodva semmit nem értettem csak zavarodottan feküdtem a földön és nagy kerek szemekkel pislogtam. Mielőtt megkérdezhettem volna mi történt egy lábfej csapódott a fejembe, ami nagyon fájt ráadásul megszédültem tőle. Mikor felnéztem három fickót láttam, amitől azt hittem, hogy megzavarodtam ezért megráztam a fejemet ám ettől nem lettek kevesebben. Az egyikük rövid hajú volt és túlsúlyos, a másik vékony, göndör hajú a harmadik pedig kopasz és erős testalkatú.
- Ki vele mit kutakodtál a lakásban?
- Mi mi?
- Ne próbálj minket átverni! Láttalak amint kimásztál annak a cafkának a lakásából másnak pedig megjelentél a munkahelyemen és a főnökkel beszéltél.
- Csak munkát akartam. – mondtam majd kiköptem egy adag vért.
- Hallotam én is ezt a mesét és el is hittem volna, ha nem jártál volna mindhármuknak a munkahelyén. Szóval ki vele. Mit tudsz és kinek mondtad el?
- Én semmit sem. – nem tudtam befejezni, mert ismét gyomorszájon rúgott valaki.
- Elég legyen a hazugságokból. Vagy elmondasz, mindent vagy pedig végzünk veled itt helyben.
Mindhárman nagyon dühösnek tűntek, de semmit sem tudtam mondani, ami kielégíthette volna őket.
- Rendben van, ebből elég. Állítsátok fel. mondta a göndör hajú mire a másik kettő felemelt a honomnál fogva és szorosan fogott.
- A velem szemben álló férfi felemelte a hüvelyk és mutató ujját, ami között egy halvány szikra jelent meg és ezt a vállamhoz érintette. El sem tudom mondani mennyire fájdalmas volt azonban nem csak engem rázott meg, hanem azt a két idiótát is, akik lefogtak. A göndört akaratom ellenére szemen köptem egy adag vérrel egy kis időre szabaddá lettem. Ez után mi történt kissé ködös ám annyi biztos, hogy elrohantam miközben a vállamat szorongattam. Úgy tűnt rossz helyen fordultam be, mert sikerült egy kosárlabda pályára berohanom, ami drótkerítéssel volt körülvéve. Kínzóim hamar utolértek arcukon ördögi vigyorral és ebből tudtam nem úszom meg ezt élve. Úgy remegett a lábam, mint a nyárfalevél és majdnem össze is estem ám váratlan dolog történt. Szinte nappali világosságban úsztunk mikor vagy egy tucat motor vette körbe a pályát és bekapcsolták a reflektoraikat. A motorosok rávetették magukat a támadóimra láncokkal és baseball ütőkkel és alig fél perc alatt laposra verték a triót. Mikor befejezték az egyik idejött hozzám és rácsapott a vállamra.
- Látod kölyök? Megmondtam, hogy viszonzom a szívességedet.

Ekkor ismertem fel benne azt az öreget, aki rosszul lett az utcán ám kissé máshogy volt öltözve. Szakadt farmernadrágot viselt, fekete pólót és egy kendőféleség volt a fejére kötve. Társai hasonló módon voltak felöltözve, mint ő akár egy motoros banda, mert hát azok voltak. Megkínált egy szál cigarettával, amit normál esetben visszautasítottam volna azonban akkor elfogattam így szoktam rá később a dohányzásra. Elvittek a törzshelyükre egy bárba ahol beszélgetni és iszogatni szoktak. Az öregen kívül mindenki nagyon gyanúsan tekintett rám mintha egy kívülálló lettem volna és ez igaz is volt.
- Miért segített nekem?
-J ó tett helyében jót várj. Tudom, elég régimódi azonban nekem megfelel. És nem szeretem, ha bántják a barátaimat.
- Az lennék?
- Jó lenne.
- Van elég barátja, nincs szüksége egy képesség nélküli emberre.
- Látszik, hogy nem vagy egy észkombány azonban van benned lehetőség. Szerinted miért használtunk baseball ütőt a képességünk helyet. Nem akarom azt hallani, hogy nem tudod, ne csak kalaptartónak használd a fejed.
Ráncoltam a homlokomat törtem a fejem vajon mi lehet a megoldás majd kisvártatva beugrott.
- Talán azért mert mindenkinek egyedi képessége van, és ezek után van esély rá, hogy kitalálják, ki a tettes viszont egy lánc bárhonnan származhat?
- Látod, tudsz te? Van neked eszed vagy csak használnod kell.
Volt egy kisebb színpad és mellé egy szuper gitárt támasztott valaki, ami megbabonázott engem. Odabattyogtam hozzá és felvettem majd halkan elkezdtem rajta játszani, amit a gazdája nem nézett jó szemmel.
- Teszed azt le, de rögtön? – éppen ki akarta kapni a kezemből a szakálas motoros majd hírtelen rázendítettem.
Olyan hangosan és szenvedélyesen játszottam, hogy minden tekintett rám szegeződött és még a gitárosnak is elállt a szava. Miután befejeztem csak annyit mondott flegmán, hogy nem is volt rossz egy kezdőtől.
- Pofád lapos! - fakadt ki belőlem.
Addig csak egy vézna kölyöknek néztek, akinek tartozott a főnök ám, attól a pillanattól kezdve megváltoztak a dolgok. Mindenki egy emberként kiáltott fel és rám mutogattak.
- Te vagy az?
Mint kiderült, mind látták a televízióban amint felpofoztam egy hőst és nagyon tetszett neki. Nem kedvelték azokat a pöffeszkedő pojácákat, akik hősnek adták ki magukat. Egész éjjel italoztunk és mulatoztunk majd másnap segítettek elvinni a hármast a rendőrségre. Megmutattuk nekik, hogy egy kirúgott újonc hamarabb megoldotta az ügyet, mint a hívatásosok. Így alakult, hogy végül is magánnyomozó lett belőlem.