[Ismerkedős]Csak egy szokásos nap a kórházban (Aritme&Shadow)

Lassan nem is számolom az éveket, hogy pontosan mennyi idő telt el azóta, hogy megtudtuk apum diagnózisát. Tüdőrákban szenved. Nem is tudom mi mást kell tudni róla, mint azt hogy életveszélyben van tulajdonképpen minden nap.
Ma van az a nap amikor el kell vinnünk a JFCR központba, hogy a szokásos havi kontrollon részt tudjon venni. Öcsém mint eddig mindig sajnos dolgozik, így egyedül kísérem őt el a helyre, de legalább ilyenkor kettesben tudok Johnnal apámmal lenni.

Alig tíz percig vártunk érkezés után, hiszen a megfelelő zsebbe csepegtettem egy kis pénzt már jóideje folyamatosan, így apukám jópár órás vizsgálata elkezdődött.

A folyósón üldögéltem az egyik széken, a kísérőket elengedtem ebédelni, én pedig előre dőlve tédemre támaszkodva merültem gondolataimba.

Anno elmentem külföldre és az egyik cégnek hála sikerült a legjobb kezelésre apámat bejuttatni, a legjobb orvosokat idehivatni, de mégis bennem van a félsz.
Ott gubbasztottam kitudja mennyi ideje, mikor a magány és érzelmeim eluralkodtak rajtam, és akaratlanul is de játszani kezdtem az erőmmel, ami tulajdonképpen délibáb hatást keltett a földön.

Észbekaptam és hátradőltem, majd fogaimat összeszorítottam egy pillanatra. Nevetni támadt kedvem, amit nem is tartottam vissza. Sajnos ez kicsit hangos lehetett, ugyanis páran nézni kezdett engem, de nem mert eddig odajönni hozzám senki, esetleg most...

Furcsának találtam a szituációt, hogy végülis miért kezdtem el nevetni, majdnem hogy nekem is rejtély. Irrealitás. Talán ez a legmegfelelőbb szó, hiszen nehéz elhinnie az embernek, hogy ilyen kicsi világában ilyen rendkívüli dolgok történhetnek. Annak idején amikor édesapám diagnózisa kiderült, nem volt időm feldolgozni, most sem nagyon van, viszont ilyen magányos percekben könnyen belebújik az emberbe a gondolatainak a sora.

Egy fiatal lány sétált végül oda hozzám, arca ideges volt és fáradt, persze érthető módon. Az idegesség tőlem származik, a fáradság a munkájából.
Lassan emeltem rá a tekintetem, majd halkan mondtam neki.
-Sajnálom... Tudja ilyenkor a legrosszabb a várakozás és néha a legrosszabbat hozza ki belőlem.-néztem rá, arcomra kiülve minden fájdalom. Lehet ennek oka kissé sajgó fejem, mely a hosszú nap után a súlyos gondolatok alatt roppant meg, de az is lehet, hogy szimplán a szmog vagy a zaj az oka...
-Esetleg nem tudja mennyi idő lehet még mire végeznek idebent?-biccentem a fejem az ajtó felé.

Aritme??