[Kaland] Combat Training

Úgy amblokk sehol senki

Sae és Misaki jelezték, hogy nem tudják/akarják folytatni a játékot egyelőre.

A többiektől az lenne a kérésem, hogy jelezzék, ha szeretnék, hogy folytassam a kalandot. Illetve azt is, ha biztosra tudják, hogy nem akarnák már részt venni benne.
(A fő plotot már jó előre megírtam, szóval ha kell, akár egyetlen embernek is le tudom mesélni, bár nem szívesen tenném)

Egy pozitív visszajelzést már kaptam.
Tehát lehetőleg hétvégén folytatni fogom a kalandot.

Ezt a kalandot még 200 szavas limittel fogom befejezni
Ha valaki a mesélés után döntene úgy, hogy folytatja (és nem írt ebben a körben) az 400 szóval még pótolhat, egyébként kiírom.

Elisa:

Megpróbálod az orránál fogva vezetni a másik Elisát. Egy darabig eltart, mire sikerül belevezetned egy kisebb csetepatéba, ahol éppen nem foglalkoznak azzal, ki kerül a lábuk alá. Viszont amint egy veszélyesebb ütés érné őt, te kapsz egy hatalmas rúgást a hátadba, ami miatt elterülsz és jó pár métert csúszol előre a Földön. Egyenesen egy hangszoró alá, ahonnan a dallam érkezik.
Ezen felül saját hangodra leszel figyelmes, ami közvetlenül előtted szól. Egyenlőre csak egy kis kuncogás, de mikor felemeled a fejed, hogy lássad mi az, ismét szembetalálaod magad a hasonmásoddal, aki a szemedbe néz, és a te hangodon szólal meg:
-Azt ne hidd, hogy ilyen egyszerű engem átverni.
A társaid nincsenek a közelben sehol, és te egyre álmosabbnak érzd magad valami különös oknál fogva.

Misa, Sae és Daiki.

Ahogy halljátok a dallamot, nem sok idő telik el, lecsukódik a szemetek és elalszotok...  Ezzel kiestetek a versenyből.


Mitsukai: (400 szót kérek, ha folytatni szeretné)
A teknős visszafordul és a lányra néz, majd rád.
-Nincs dolgunk vele, nem kéne mindenkinek segítened...
Viszont egyre álmosabb vagy, és már nem igazán érted a mondat folytatását.

Shadow

Alig telik el pár másodperc és ahogy egyre hangosabban szól körülöttetek a dallam, sorban kezdenek el kidőlni a nézők. Te szépen befogod a füledet, így te csak egy kicsit álmosnak érzed magad, de a testőreidnek nem szóltál, hogy járjanak el hasonlóan, így már csak azt látod, hogy ők elaludtak melletted.
Ahogy végignézel a nézőtéren, az emberek többsége már alszik, viszont néhány ember csak értetlenül néz körbe, hogy mi történik itt. Az egyetlen, aki se nem értetlenkedik, se nem alszik, az a Professzor, aki feláll, és elindul a harctér felé, szép lassan, komótosan, mint aki tud valamit.
Te megúsztad, mert még időben befogtad a füled, de az ő fülét nem takarja semmi, és a fülében sincs semmi, ami blokkolná a hallását.
A harctéren se sokkal jobb a helyzet. Ott is sorban dőlnek ki az emberek, mintha csak elfáradtak volna. Azt viszont láthatod, hogy az ápolók, akik rohangálnak a kidőlt emberekhez most már egy fülvédőt viselnek. Mintha számítottak volna erre.

Határidő: szeptember 28, 3 hét múlva Péntek (Hagyok egy kis időt azok számára, akik azt hitték, hogy meghalt az oldal, hátha még visszanéznek)

Olybá tűnik, hogy a terepviszonyok eleinte nem akarnak nekem kedvezni. Hosszasan keresgélek, mire találok egy megfelelő kupacot ahová bedobhatom a kis utánozóst. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ellenfelem vakon követi a mozdulataimat. Magabiztosságom növekszik, figyelmem lankad. Szinte már látom magam előtt ahogy valaki elsodorja egy hatalmas pofonnal. Ám mielőtt ő kapna egy hatalmasat, valaki ismét hátulról taszít rajtam egy nagyot. A talaj kicsúszik alólam néhány másodperc erejéig. Majd ismét megtalálom azt és pár méteren "fel is nyalom" azt.
Valami könnyedebb  tereptárgy állít meg. A földön fekve érzem hogy valahogy nem akaródzik felkelni onnét. Olyan... nyugodt... pihentető. Nem sajog semmim ami miatt nem tudnék felkelni, csak egyszerűen jólesik...
Egy nagyon furcsa hang üti meg a fülemet. Ritkán hallom és szinte borsódzik a hátam tőle. Nagyon gyűlölöm ezt a hangot... A saját hangomat. Mint akit puskából lőttek ki úgy pattannék fel ha az álmosság ne venne ismét erőt rajtam. Megkapaszkodom a hangszóróban és arra nehezedve állok fel.
-Azért egy próbát megér...
Dünnyögöm és hogy szembe kerüljek vele beevickélek a hangfal mögé miközben végig annak támogatását élvezem. Egy ásítás hagyja el a számat ami után néhány fokkal jobban is érzem magam. A dallam is elhalkul, az ólmos fáradtság pedig mázsákkal lett könnyebb. Nem múlt el, de sokat tisztult a kép. Gyorsan körbepillantok. Sokan csuklanak össze, látszólag indokolatlanul. A hangfalra pillantok. Jobban vagyok amióta mögé jöttem... Ellenfelemre pillantok. Ujjaimmal bedugom a fülemet.
-Borzalmas hangom van ugye tudod?
Próbáltam szóra bírni, és terelni a figyelmét. Hátha rá is hat hamarosan ez a dallam. Már ha emiatt vagyunk ennyien ennyire fáradtak. Úgy tűnik, hogy sokakra nincs hatással...

Oh my.... Szóval nekem nagyon olybá tűnik, hogy a dolgok kezdenek elszabadulni. Ahogyan a Prof megjósolta az egész terültet elönti a zene. A zene mely fülembe nekem is kissé beszűrődik és érzem is kissé a hatását, mint amikor bőven két óra felé járunk és aznap még nem pihentél...

Oldalra nézek és látom, hogy testőreim, annak ellenére, hogy látták mit csinálok, nem dugták be a fülüket. Ez elég rossz, az egyik még horkol is.

Tekintetem a Professzorra szegezem és nekem olybá tűnik, hogy valami nem stimmel vele... Hangosan szólok felé, hogy biztosan meghallja
-Hé Prof minden rendben van?Nem nagyon vártam a válaszra...

Igazából értelme nem lett volna. Inkább feláltam és úgy döntöttem ideje lenne magamtól nekilátni megoldani a bajomat, mert ha így haladok, akkor én is nagyon hamar el fogok aludni.

Bár jól tudtam, hogy a pálya veszélyes hely, de lábaim arra felé vittek és amint lejutottam oda, egy éppen nem felém figyelő tagról lekaptam a fülvédőjét, majd magamra tettem azt, így kiküszöbölve, hogy tovább hasson rám a zene.

Ezután megint kerestem a Professzort a tömegben és próbáltam felé mozgolódni, de úgy, hogy lehetőleg senkivel, aki harxolni akarna ne keveredjek összetűzésbe.


[Megjegyzések: ha esetleg valami plexi lap vagy valami akadályozna a pákyára jutásban, akkor erőmet használva megyek át felette]

Letelt a türelmi idő

Mitsukai:
Ahogy hallgatod a dallamot, nem sok idő telik el, lecsukódik a szemed és elalszol...  Ezzel kiestél a versenyből.

Elisa:
A hasonmásod minden gond nélkül hagyja, hogy feltápászkodj, miközben ő is pont ugyanezt teszi. De most már nem teljesen utánozza a mozdulataidat, még ha néha kényszerből megismétli, amit csinálsz. Valamilyen oknál fogva rá egyáltalán nem hat az álmosító zene. Egyáltalán nem tűnik fáradtabbnak. Viszont a zene egyre intenzívebb lesz, és egyre több erőfeszítésbe kerül ébren maradnod, még a bedugott füled ellenére is.
-Nekem meg nincs hangom, szóval kénytelen vagyok kölcsönvenni a tiédet.
A hasonmás kijelentése először furcsának tűnik. Aztán másodszorra bizarrnak. Bár egyre nehezebb gondolkoznod az álmosító zene miatt.

Shadow:
A prof meg se fordul, és úgy válaszol:
-Minden a legnagyobb rendben. Pár percen belül véget ér az első fázis, és elég fura lenne, ha egy résztvevőt a közösség soraiban venne a kamera.
Minden gond nélkül belépsz a csatatérre a Professzor után, nem nagyon számítottak arra, hogy bárki is bejönne a közönség soraiból.
Sikerül elvenned az egyik ápoló fülvédőjét, és ahogy felveszed egy másik, hangosabb zenét hallasz belőle, és nem hallasz semmit se a csatákból, amik körülötted folynak.
Néha eldől melletted valaki a fáradtságtól, később valaki elrepül melletted valaki, akit feléd dobtak, de senki se támad konkrétan rád.

Csüggedten konstatálom, hogy a terven nem igazán vált be. A fáradtság továbbra is ostromol, ellenfelem pedig még talpon, szemben a hangszóróval. Kínomban felkönyökölök a hangfalra. Ujjaimmal továbbra is bedugva tartom a fülemet, kisujjaimmal pedig az arcomat masszírozom. Hunyorogva nézem az ajkait, látom, hogy mozog, de nem igazán hallom, mit is mond. Azonban szemlátomást még csak egy kicsit sem tűnik fáradtnak. nem igazán volt ötletem, hogy mégis miért nem. Végig néztem a nézőtéren ismét. A segítők némelyikén valamiféle fülvédő volt, az tiszta sor, de aki velem szemben van, azon nincs, mégis úgy fest rá nincs hatással a zene.
~Talán siket... De ennyi siket biztosan nincs. Ez valami más lesz...
Ráztam meg a fejemet, elvetvén a felvetést. Többen is vannak még talpon.
~Ez bosszantó... Még csak nem is tűnik, úgy, mint aki küzd ellene.
Pontosabban az, hogy nem tudom mi az ami megvédi őt ettől az álmosító dallamtól... Nem akarom úgy végezni, mint a többség... Nyerni akarok...
~Ich will gewinnen! Ich will....
Erre a gondolat foszlányra felcsillant a szemem.
~Ich will...
Kezdtem el magamban énekelni a zeneszámot. Egyfajta mantraként mondogatni, hogy elnyomjam az altató dallamot és kiverjem a fejemből. Eközben jobb lábamat a hangszóró takarásában felhelyezem annak hátuljára. Lassan rogyasztani kezdek. Mintha be bicsaklanék a szerkezet mögé. Még egy pillantást vetek a hasonmásomra, hogy becélozzam, mielőtt hanyatt feküdnék a doboz mögött. Lábamból, ami így talppal van a hangszóró hátulján, indítok egy kisülést, bízva benne, hogy ellenfelemet magával sodorja a hangszóró.
Ha nem lenne elég a belső mantra és a fáradtság nem akaródzik szűnni hangosan is üvölteni kezdem teli torokból a szám folytatását, hogy megkíséreljem vele elnyomni az altató nótát.
-Könnt ihr mich hören? WIR HÖREN DICH!!

(megjegyzem, hogy a háromhetes határidőt az előtte lévő hosszú csend miatt szabtam ki, illetve nekem leginkább csak a hétvégén van elég időm mesét írni.)