Misa Misaki

by **Misa Misaki** Hétf. Márc. 05, 2018 9:07 pm

Játékmód típusa: Hardcore
Név: Misa Misaki
Becenév/Hős név: -
Nem: Lány
Foglakozás: Diák
Kor: 16
Osztály-évfolyam/specializáció: 1-G

Kinézet:
A hajacskám mint valami fodros, pihe-puha epres vattacukor. Az orrocskám, pedig egy aprócska dombocska, úgy csúcsosodik ki az arcomból. A szemeim, mint két frissen nyílt írisz a virágoskertben. Arcomat pár szeplő tarkítja, de ne aggódj, az aranyosabbik fajta. Piros kis ajkacskáim szinte mindig felfelé görbülnek.
Termetem aprócska, egy árva nádszál vagyok a szebbnél szebb virágokkal tarkított tavaszi mezőn.
A ruhácskám mindig makulátlanul tiszta és egy aprócska ránc sem csúnyítja soha. Szeretek színesen öltözni, hol csini-cuki csajosan, hol csitti-fitti sportosan, de „gyász”ba szinte sosem borulok. A cipellőm talpa hangosan csattog-tappog a folyosókon.
Ismertető jegyem még, hogy csupán állatos fülbevalókat viselek, minden nap más és más díszíti aprócska fülemet.

Jellem:
Energikusabb vagyok, mint a környezetem többsége, szertelen és bolondos. Vidám és mosolygós. Nincs menekvés előlem, mindenkit felcsípek egy-egy ismerkedő körre. Lerázni szinte lehetetlenség, minél inkább akar valaki távolságba szorítkozni tőlem, nekem annál inkább kell az kis ***** a gyűjteményembe. Mondták már, hogy idegesítő vagyok, de a negatív kritikák leperegnek rólam. Kíváncsi és néha kotnyeles is vagyok, és ezek mellett persze pletyis, de ami nagyobb probléma, hogy borzasztó feledékeny is. Na, meg persze türelmetlen, de az nagyon ám… épp ezért amikor mások általában várakoznak, vagy unalmukban nyomkodják a telefont egy buszmegállóban, én akkor állok neki táncolni, énekelni a liftben. De az is előfordul, hogy puszta unaloműzés gyanánt bosszantóan közel kínosan furakodtam egy idegenhez és nem tettem mást csak ott álltam, esetleg szavak nélkül nagy bociszemekkel pislogtam rá. Hihetetlen mennyire zavarba tudnak jönni az emberek, már ennyitől is.

Quirk:
Anyagmanipuláció:
A környezetemben fellelhető anyagokat tudom szétbontani, majd új formát biztosítani neki. Tehát, egy fából képes vagyok létrehozni egy famedvét, amit akaratom szerint mozgatok. Élőlényt nem tudok átalakítani.
Amennyiben túlhasználom a quirk-öm, az elnyomja a gyógyszereim hatását, így hallucinálni kezdek.

Ki ne dobta volna el életében csupán egyszer a saját emlékeit mindazért, hogy megtudja ő maga, mennyire is önmaga. Az emlékeink tesznek azzá, akik vagyunk? Az enyémek sokszor zavarosak, ijesztőek és többségük talán nem is létezik.
Négy éves körül lehettem, amikor egy autó-balesetben majdnem én is életemet vesztettem. Volt egy nővérem, négy évvel volt idősebb nálam. Csupán a falra és szekrényekre kifüggesztett családi fényképekből emlékszem rá, bár… néha mintha egy fiatal lány hang csendülne fel az álmaimban, ami nem az enyém, de szerintem csupán a fantáziám űz velem szomorú és gonosz tréfát.
A baleset napjára emlékszem, de őrá nem, pedig ott ült mellettem, a hátsó ülésen. Be voltunk kötve mind a ketten, rémlik ahogy megpördül a tengelye körül a kocsi, olyan volt mint egy lassított felvétel, sikítottam és abba kapaszkodtam, amit csak elértem. Úgy szorítottam, hogy már fájt. Végül egy hatalmas csattanás, majd üvegcsörömpölés hívta fel magára a figyelmet, a szalagkorlát csikorogva hasította fel a kocsit és ütött rést élet és halál között. A fejemet hátra szorítottam, szinte belepréseltem a fejtámlába, de éreztem, ahogy a hideg fém mintha satuba fogná a halántékom, amit egyre csak mélyebbre passzíroz az ülésben. Fájt, vérzett de az utolsó emlékem, mégis valamiért egy furcsa és hatalmas fülzúgás. Majd minden elsötétült…
Egy pillanatra feleszméltem amikor kivágtak a jármű szorításából, de a kórház nyugodt és steril környezetében tértem magamhoz teljesen. Nagyon furcsa és rémisztő volt minden. A szüleim egyszerre örültek és borultak keserű gyászba, én pedig soha többé nem ejtettem ki Mei nevét.
Hosszú lábadozás után engedtek csak ki, de maradandó sérülést szenvedett el az agyam hippocampus területe, ami a memóriáért felelős, de gyógyszerrel egész jól kezelhető.

Miután kiengedtek, alig pár hétre kiderült, hogy a családban ismét van quirk használó. A nagyszüleim voltak képesek hasonlóra, mint én, de az őket követő generáció már nem. A felmenők csodagyereke lettem és persze el is kényeztettek, kettő helyett is.

Nem mondanám, hogy ezen kívül történt velem bármi érdekes, vagy lesújtó... sőt, életem legszebb éveit tölthettem az iskolába ahová jártam. Talán picit hiányoltam is a drámát az életemből, hiszen minden barátnőmnek és a legtöbb srácnak is megvoltak a maguk baja. Válás, halál, baleset, betegség, szemét szülő. Nekem egyik sem jutott. Na nem mintha bánnám, de sokszor éreztem úgy, mintha kilógnék közülük és ez feszélyezett. Veszélyt akartam, kalandot, kihívást, nehézségeket!

Hogy miért nem ejtek szót a képességemről? Egyszerű. Átlagos volt, hiszen közel mindenki valamiféle specialista volt a környezetemben, a szüleimet kivéve. Kislány korom óta imádom az állatokat, ami talán a dédiék „totem” meséikből ered. A másvilágban lévő állatok szellemei, amik segítik az embert és szerencsét hoznak. Vagy pedig hogy a félelmeinkből táplálkoznak a gonosz szellemek és a bőrünk alá rejtőznek, ha nem vagyunk kellően óvatosak.
Félelem? Bennem olyan nincs, vagy csak valahol nagyon elrejtve. Talán az akkori trauma az oka, de sose feszegettem ezt a kérdést, a jelen és annak kiaknázása sokkal inkább foglalkoztat, mint az efféle felesleges talányok.
A képességemet kicsiben kezdtem. A dédiék ajándékai ihletett, hiszen minden évben dédapámtól kaptam egy-egy fából faragott totem állatott. Papám a tömegkatasztrófa után nem beszélt egy szót sem senkivel, helyette faragott. Mindent amit látott és megtetszett neki. A dédiék igyekeztek az „egyszerű” ember útjára terelni. A képességemet sem szerették látni.

Viszont az évek alatt egyre kiforrottabb és komplexebb anyagbontásra és építésre voltam képes. Eleinte sehogy sem akarta a neki szánt formát felvenni, még egy labda alak is inkább hasonlított egy lekicsinyített, elfuserált halálcsillagra, mint gömbre. A pálcika embereimnek hullámos végtagjai lettek és szinte könyörögtek, hogy gyújtsam meg őket. Majd megtörtént az áttörés, a gyakorlásaim eredménye, hogy kisebb anyagokból kellően azzá formálódott, amit szerettem volna, de ahogy nőtt a felhasznált alapanyag mennyisége, úgy lett egyre csúnyább, hibásabb a késztermékem, de tudtam idővel és kitartó gyakorlással ezt is leküzdöm.
A gyógyszerek az életem részeivé váltak, de feledékeny így megesett, hogy háromszor vettem be a kiírt mennyiséget, akkor még nem számítottunk arra, hogy ilyen is előfordultat, mint ahogy a következményeivel sem. A mellékhatások szerencsére nálam nem jelentkeztek, átlag mennyiségnél, de aznap hallucináltam. Akkor minden olyan valós volt. Idegen emberek akartak elrabolni, nem láttam őket, de hallottam minden szájuk formálta szót és levegővételt. Tudtam. Rólam beszélnek és a falban rejtőzködnek. Kiszaladtam a házunkból, ki az utcára, majd egy elhagyatott sikátorba, ahol tudtam hogy kellően el tudok bújni. Ismertem azt a helyet, sokat játszottam ott a barátnőimmel. De ahogy futottam, a hangok követtek, minden rezdülés a falakból jöttek, így minél távolabb kerültem. Közben amit csak tudtam, igyekeztem értelmezni is. Rituálisan akarnak feláldozni a háború istenének… én lennék a hetedik, akire szükségük van. Üvöltöttem, hogy hagyjanak békén. Majd amikor le tudtam fordulni és remélni, hogy elég távol kerültem a falaktól, a szűk sikátoron át egy nyitottabb tér fogadott, ami tele volt nagy vashordókkal, kidobott kutyaólakkal, kocsi abroncsokkal, fára kötött hintákkal. Tehát egy titkos zug, egy gyermeki bunker, amit az iskola diákjai hordtak össze. Bele másztam az elfektetett hordóba, a bejárat elé tettem annak ajtaját, eldöntve, hogy kilássak azért, de mégis természetesnek hasson. A szívem a torkomban dobogott, és a zárt tér még füllesztőbbé tette az amúgy is párás levegőt. Szinte égetett a felforrósodott vastartály, amit menedékül választottam. Figyeltem. Csend lett. Csupán a közelben lévő utakat használó járművek zajai és néhány madár csicsergése zavarta meg, meg egy-egy távoli kutya ugatása. Ahogy a szívem is lecsendesedett, úgy bátorodtam fel, hogy kilessek a résen, majd riadtan bújtam vissza egészen addig, ameddig torlaszba nem ütköztem. A hordó fedelét felcsapták majd egy fekete árny szerű kéz nyúlt be rajta, és ragadott meg olyan erővel, hogy egy mozdulattal kirántott az óvóhelyemről. Kiabáltam, rúgkapáltam, karmoltam, haraptam… Amire csak képes voltam. Senki sem hallott és látott, nem érkezett segítség a kétségbeesett szavakra. Érezem, ahogy kötél szorul a végtagjaimon, a derekamon, de a tettes arcát egy pillanatra sem láttam, pedig figyeltem, kerestem… Üvöltöttem, remélve, hogy mégiscsak meghallanak, de semmi. Egy fényes tárgyat láttam meg a kezébe, majd elsötétült a világ. Elájultam.
Otthon tértem magamhoz, az édesanyám aggódva jajveszkelt, hogy miért mentem ki ilyen melegbe a napra játszani, hiszen megbeszéltük, hogy csak akkor mehetek ki, ha ők már haza értek a munkából. Egyrészt mert tudják merre vagyok és közel vannak, másrészt akkor már nincs ekkora kánikula. Elmeséltem nekik a történteket, azt mondták, csak a nap miatt volt ilyen rémálmom. De amint látták, hogy jól vagyok, szokatlan kérdéseket tettek fel. Van-e valaki, az iskolából aki bánt engem, aki haragszik rám. Nem értetem, hogy miért én pedig őszintén ráztam a fejem. Engem szinte mindenki szeret, aki meg nem, ő csupán nem ismer, ez annyira releváns, de a szülők mindent csak túlaggódnak nem? Talán most nem. Hiszen amikor behoztak, a család kedvenc cirmosát egy keresztre kifüggesztve találták. A végtagjai két oldalra kötözve, a derekán és lábain szintén egy kötél, a Kyue-yann-on pedig pár valószínűleg késsel történt vágás. A családunk kedvenc macskája és egyetlen háziállata elpusztult. Fel nem tudtam fogni, ki és miért csinálhatta. Biztos voltam abban, hogy az fal-lakók voltak, mert engem nem találtak és így álltak bosszút. Kiderült, hogy nagyobb adag hiányzik a gyógyszeremből, így ezt egy emlékeztető órával orvosolta a család. Jelez, hogy mennyit és mikor kel bevennem. Valamint tartalék is van nálam mindig, hiszen ki tudja, mikor szorul be az ember egy liftbe… napokig. Igen, ez az édesanyám túlóvása megint.
Pár hétre rá, furcsa álmom volt Kyue cicánkkal, itthon volt, a lábamhoz bújt, ahogy szokott. Felültem az ágyon, majd mély férfi hangon megszólalt.
„- A feledékenység az agy önvédelme-”. Csak pislogtam rá, kerestem a szavakat.
- Te tudsz beszélni? – Kérdeztem döbbenten.
- Miau~ - Összeráncoltam a szemöldököm, majd magamhoz öleltem és úgy bújtam vissza az ágyba. Elbújtunk a takaró alatt, itt senki sem árthat nekünk. Kifejezetten jóízűt aludtam, de a meglepetés akkor fogadott, amikor felébredtem. Az álomnak hitt macskám, ott volt mellettem. Ő volt az, felismertem. Kissé érdesebb volt a bundája mint szokott, de a szeme színe és formája, az arcocskája, a mancsai… minden ő volt.
„- A nyugodt lelkiismeret egyik titka a rossz emlékezőképesség, nyau~?” Majd mancsaival bajszait kezdte tisztogatni. Belém fagyott a szó, a mondatot felfogni sem voltam képes, azt hittem valaki a bolondját járatja velem, de mint kiderült nem ez volt a legfurcsább reggelben, a kiakasztó az volt, amikor a macskánk egy mozdulattal felugrott az ágyról lebegni kezdett, majd megpördült a levegőben és csak egy beszélő test maradt belőle, hatalmas hegyes fogakkal, az elképedetségemet vigyorgó pofázattal. Ekkor ébredtem rá. Valami nem stimmel.

A hallucinációmat elmondtam a szüleimnek, hiszen a Kyue, aki Kipurcicó-nak neveztette magát, többször is megjelent, hol csak pár percre, hol pedig ott lebegett valaki válla felett és íztelen „igazságokat” közvetítettek a szavai. Mindenkiről volt véleménye, és mindenhez hozzá tudott szólni, de sose olyat, aminek hasznát is vehetném. Hamar kivizsgálásra kerültem, de mint kiderült normális vagyok. Azt viszont tudom, hogy látom amit látok. A dédszüleim biztos azt mondanák, hogy a totemekkel kommunikálok, de nem. Még ők sem hinnének nekem. Azt mondták végül, hogy figyelem hiányos vagyok és azért találok ki dolgokat, hogy központban érezzem magam. Ez rám vallana, de… akkor már tuti, valami kellemesebb személyt képzelnék ide. Az elmúlt hetekben még abban is kételkedni kezdtem, hogy tényleg Kyue volna, de csak a beszólások miatt. Hiába kérdezek vissza, sose válaszol, csupán rébuszokkal vagy közhelyekkel, aforizmákkal. Bosszantó!
Meg lett a konfliktus az életemben, épp csupán ezt senkivel sem oszthatom meg, ugyanúgy átlagos maradok, mint eddig.

Eljöttek az utolsó évek és a pályaválasztás. Én pedig csupán egy dolgot tudtam. Azt, hogy mit nem akarok. Unalmas életet, átlagosat, csendest, olyat amiben belesüppedek a szürke hétköznapokba a fakó emberek közé. Népszerűséget, figyelmet és sok-sok kalandot akarok. Így jelentkeztem az U.A-ba. A teszten könnyedén végig szaladtam, az első voltam aki végzett. Egyrészt mert hajtott a drukk, amiből képes vagyok előnyt kovácsolni, másrészt, mert nem vagyok az a félős típus és harmadrészt, mert van azért némi munícióm amit az iskolai évek alatt magamba töltöttem. Ami rémes volt, hogy megvárjam azt, ameddig a többiek is befejezik. Táncoltattam a tollat az orromon, a kezemben, a lábaim lassú dobogásba kezdtek, az ajkaimat harapdáltam és már minden kis részletet megfigyeltem a fókuszomba kerülő diákokon. Erős önkonzol kellett, hogy a fejemben felcsendülő dallamok, ne hagyják el a torkomat.
„- Az unatkozó ember első sorban önmagát untatja… és milyen igaza van!- ” Hagytam teljes figyelmen kívül a képzelt macskámat, csupán egy rosszalló pillantást vetettem a levegőbe.
Kilépve, pár barátságos mosollyal elköszöntem a leendő hősjelölt társaktól, majd az iskola területét elhagyva a fejhallgatót a fejemre csapva, vígan és gondtalanul tértem haza, szent meggyőződéssel, hogy a legjobb eredmények közé kerülök.
Három hét telt el, ahogy azt ígérték. Egy a nevemre címzett levelem érkezett. A szüleim nagy napja, hogy ismét büszkék lehessenek rám. Míg én nyugodt szívvel bontottam fel a levelet.
- Felvettek. – Közöltem vidáman, majd ez a gesztus az arcomra fagyott, ahogy megláttam az eredményeimet. ~ Tök átlagosak?! ~
„- Minél tudatlanabb, annál hiúbb. -” – Idegesített fel még inkább, és ha a szüleim nem lettek volna még a nappaliban, biztos hozzá vágtam volna egy széket.

by **Nezu** Hétf. Márc. 05, 2018 11:07 pm

Hmm... egy cuki-muki lányka aki amúgy "elmebeteg", érdekes hőskoncepció Very Happy

Akad néhány elgépelés, de nem vészes. Ezeket, illetve amiket megbeszéltünk tartalmi bakikat javítsd kérlek. De mivel nem olyan eget rengetőek, így az előtörténeted elfogadom

Kezdő tőkéd: 5000 yen
Jutalom: Alap szuperhős ruha /ennek kinézetét egy egyediség pályázatban add meg/
Kezdő tulajdonságaid: 1 C, 5 D tier amit szabadon oszthatsz szét.
Kérlek mielőtt elkezdesz játszani ezek alapján írd meg az adatlapod és jó szórakozást ^^

Misa Misaki

Misa Misaki

Re: Misa Misaki